Bortúra a szkipetárok földjén

Igen, az albánok így nevezik magukat, és ősidők óta íratlan törvények révén helyezik maguk számára mindenek fölé a vendég segítésének, védelmének, megbecsülésének szentségét. Egy erdélyi báró hosszú éveket töltött körükben, nem is olyan régen még magyar származású királynéjukkal büszkélkedtek, de elsősorban nem ezért látogattunk el földjükre.

Albániába való utazásom előtt igyekeztem feltérképezni az ottani magyar vonatkozásokat, és nemcsak a székelyudvarhelyi Berecz Edgár 2010-es, Sasok, hegyek, szkipetárok című, tudtommal csak az interneten fellelhető albán-görög útinaplóját olvastam át tüzetesen, hanem még Sántha Attila barátomat is megkérdeztem, a hun birodalom 5. századi felbomlásakor „vajegy” székely csoport nem került-e oda is. Kiderült, hogy tudomása szerint nem, ám a mai Észak-Görögországba valószínűleg igen. No, ezzel el is ültette a bogarat a fülemben…

A magyar-albán kapcsolatoknak azért akad egy-két érdekes fejezete. Az első Nagy Lajos királyunk nevéhez fűződik, akinek a 14. század második felében az egész keleti-adriai partvidék a fennhatósága alá került, mint a nápolyi Anjouk öröksége, beleértve Durazzót (mai nevén Durrës) és vidékét. Itt elsősorban a katolicizmus védőjeként lépett fel a szakadárok ellen, a pártfogásába vett albán Topia család egyik tagját Zára érsekévé is kinevezte.

Aztán ott van a mi Hunyadi Jánosunk és a nemzeti hősükként tisztelt Szkander bég, alias Kasztrióta György, akik bár kezdetben egymás ellen is hadakoztak, később már elvileg egymás szövetségesei voltak a törökellenes balkáni fronton. Azért elvileg, mert utóbbi a Hunyadi számára egyik kulcsfontosságú csata helyszínére, Várna irányába állítólag el sem indult, a másikról, a rigómezőiről pedig lekésett, és így sosem tudjuk meg, mi történt volna, ha ők ott ketten vállvetve harcolnak.

Jellemző a korabeli politikai viszonyokra, hogy a tervezett magyar–albán összefogás kitejesedését éppen a keresztény Velence fúrta meg alattomos hátbatámadásaival, mesterkedéseivel. Bár személyesen sosem találkoztak, Hunyadiban és Szkander bégben egyébként az is közös, hogy a pápától mindketten elnyerték a megtisztelő Krisztus bajnoka címet – a remélt, készpénzben megnyilvánuló segítségnyújtás helyett.

A kalandor erdélyi báró

A 20. század elején egy másik földink, báró felsőszilvási Nopcsa Ferenc (Déva, 1877. május 3. – Bécs, 1933. április 23.), a Jókai Mór Szegény gazdagok című regényének negatív főhőse, Fatia Negra mintájául szolgáló Nopcsa László hunyadi főispán unokája szerette volna megszerezni magának az albán trónt.

A később akadémiai tagsággal is büszkélkedő jeles paleontológus és geológus azonban nemcsak az első magyar dinoszaurusz-lelet leírójaként írta be magát a krónikák lapjaira, hanem íróként, felfedezőként, kémként, kalandorként is maradandót alkotott, no meg azzal, hogy őt tekintik az első erőszakos repülőgép-eltérítőnek.

Az első világháború előtt tizenkét éven át keresztül-kasul bejárta Albániát, elkészítve a térség első használható térképeit, több ezer fotón dokumentálva az ottaniak életét, miközben megbízható kapcsolatokat alakított ki a törzsekkel, és megannyi jó barátra tett szert. Ilyenképpen nem teljesen alaptalanul pályázott a királyi címre, de sem az őt diplomáciai jellegű teendőkkel, illetve katonai hírszerzéssel megbízó Osztrák–Magyar Monarchia, sem a többi európai nagyhatalom támogatását nem bírta. Sőt, amikor egy ízben a bécsi külügyminisztérium teljhatalmú titkos ügynökének adta ki magát alaptalanul, végleg hazarendelték Albániából. Jó két évtizeddel később, 1933 áprilisában önkezével vetett véget életének, miután régi, hűséges titkárát, egyben szeretőjét, az albán Bajazid Elmaz Dodát elaltatta és főbe lőtte bécsi lakásán.

Az albánok Sissije

Az albán trónra később csak sikerült felkerülnie egy másik magyarnak az albánok Sissijeként emlegetett Apponyi Geraldine személyében. Ő annak a híres politikus gróf Apponyi Albertnek az unokahúga, aki trianoni diktátum meghozatalakor a magyar delegációt vezette, Magyarország védőbeszédét elmondta.

Szokatlan neve onnan adódik, hogy apja, Apponyi Gyula huszárkapitány egy előkelő amerikai nőt vett el feleségül. A két világháború közötti Albán Királyság egyetlen albán királya, a botrányos nőügyei miatt kétes hírnévnek örvendő Amet Zogu a fáma szerint egy fényképen pillantotta meg először az akkor 22 éves, bájos kisasszonyt, és menten követeket küldött hozzá, meghívván az 1937. évi tiranai szilveszteri bálra, ahol megkérte a kezét. A grófi címhez képest meglehetősen szerény körülmények között élő hajadon kapva kapott az ajánlaton, és 1938 áprilisában ki is mondta a boldogító igent.

A hatalmas felhajtással és pompával megtartott esküvő alkalmából Horthy lipicai lovakat, Mussolini aranyozott bronzvázákat, Hitler pedig egy piros Mercedes kabriót küldött ajándékba, a tanú szerepét pedig egy bizonyos gróf Galeazzo Ciano vállalta, akinek vezényletével egy évvel később az olaszok megszállták Albániát.

A királyi párnak és párnapos csecsemőjüknek menekülniük kellett az országból, együtt osztozva a száműzetés sanyarú sorsában. Zogu király végül 1961-ben hunyt el Párizsban, Magyarország fehér rózsája, Geraldine pedig még azután is mindent latba vetett azért, hogy Leka fiát az albán trónra juttassa. Ezt nem sikerült elérnie, élete alkonyán, 2002-ben, 87 éves korában mindössze annyi adatott meg neki, hogy magánemberként visszatérhetett Albániába, ahol még abban az évben meghalt. Nevét ma is gyermekkórház viseli Tiranában, ahol egyébként Hunyadi Jánosnak is van szobra, sőt teret is neveztek el róla, ám az idegenvezetőnk többszöri célozgatás után sem mutatkozott hajlandónak oda elvinni – bizonyára nem értette, hogy a román útleveles turistáknak mi közük lehetne egy magyar hadvezérhez.

Az albán konyha új arca

Korabeli sajtóhírek szerint Zogu király eredetileg az erdélyi Mikes Hannára, a zabolai gróf Mikes Ármin és Bethlen Klementina 1911 decemberében született lányára vetett szemet, akinek viszont nem volt ínyére az ágyasairól közismert, sokat megélt, negyvenes éveit taposó albán uralkodó életvitele, és az ellene elkövetett merényletek is viszolygással töltötték el, ezért a frigy nem jött össze. Mindössze ennyi „székely” kötődést sikerült felfedeznem Albánia kapcsán, no és a Háromszéki Barbarátok Egyesületét képviselte az a mókás csapat is, amelynek tagjaként áprilisban négy napot a balkáni országban tölthettem.

Mielőtt azonban megosztanám pár ottani benyomásomat, hadd szögezzem le: négy nap alatt Albániát (sem más országot) nem lehet fölfedezni, róla teljes, átfogó képet nyerni, pláne nem csoportos-autóbuszos barangolás keretében, ahol többnyire az idegenvezető dönti el, hogy mit szeretnél megnézni, és ahol – borbarát társaság lévén – inkább a szőlőtermő vidékek állnak fókuszban. Úgyhogy az alábbi rövid összegzés nem tekintendő sem ország-ajánlónak, sem attól elrettentőnek, mindössze kiindulási pontnak, ha oda terveznénk nyaralást, kirándulást.

Kezdjem mindjárt a csalódásommal. A hozzávetőleg 500 eurós nettó átlagfizetésükből kiindulva joggal gondolhattunk arra, hogy ott aztán végre olcsón ehetünk-ihatunk, amennyi belénk fér, legalábbis az itteni árakhoz viszonyítva. Ehhez képest egyetlen valamirevaló tiranai vendéglőben sem találtunk 30 eurónál olcsóbb bort, és egyik sem tartozott a legjobbak közé. Na mármost idehaza is igen ritkán adok 150 lejt egy palackért, és csak erősen indokolt esetben, holott a hivatalos statisztikai adatok szerint havonta átlagosan csaknem ezer eurót teszünk zsebre ugyebár. Egy korsó sörért is simán elkérnek 4-5 eurónak megfelelő leket, mert inkább helyi pénznemben ildomos fizetni, de volt olyan kocsma, ahol 6 euróért mértek belőle 4 decit. Igaz, arra azt mondták, kézműves termék. Bárcsak az ízén éreztem volna… A csúcsot azonban az egyik pincészetben soron kívül kóstolt pezsgő jelentette, amiért nem átallottak 50 eurót felvasalni, és meg sem közelítette az etyeki Hornyák-pezsgő minőségét, amiért három évvel ezelőtt 4000 forintot fizettünk.

Az interneten fellelhető útinaplók szerint a sok zöldségre és meg több húsra alapozó albán konyhának is csak a fele bizonyult igaznak, legalábbis az első vacsorakor, amikor kizárólag zöldséget szolgáltak fel, igaz, megannyi fajtát és módon elkészítve. A libanoni tapasztalatokból okulva ezekből ráadásul nagyon óvatosan falatoztunk, hogy ne lakjunk túlságosan jól a „fő fogás” előtt, ám a hús ezúttal elmaradt. No, de az is lehet, hogy csak a kirándulásunkat szervező helyi iroda akarta növelni a nyereségét egy vegetáriánus étterem beiktatásával. Mindenesetre a négy nap során sehol sem tettek annyi báránysültet elénk, hogy ne tudtunk volna kétannyit megenni.

Templomok helyett bunkerek

Ami viszont tetszett, az az albánok őszintesége: a repülőtértől a főváros központjáig vezető utat nem igyekeznek Patyomkin-színfalakkal körülbástyázni, és ezáltal a mögöttük terebélyesedő szegénységet álcázni, mint teszik azt mondjuk Azerbajdzsán fővárosában, Bakiban, hanem büszkén vállalják a legelésző juhokat és a ganédombokon kaparászó majorságot. Maga Tirana pedig egy épülőfélben lévő város benyomását kelti, ám a cicomás felhőkarcolók, félkész épületek és az erkélyeken száradó ruhák által színesített tömbházak sokasága semmiféle térrendezési koncepciót nem tükröz, inkább balkáni kavalkádot. Nehezen tudom elképzelni, miért nevezik a Balkán New York-jának, pedig ilyet is olvastam róla valahol. Nagy terei, parkjai, sétálóutcái, bazárjai és némely modern épülete viszont valóban figyelmet érdemel.

No meg a vallási tolerancia! A leírásoknak megfelelően tényleg nem találtuk nyomát semmiféle, felekezetek közötti torzsalkodásnak, aminek egyik oka az lehet, hogy a lakosság mintegy 60 százalékát kitevő muszlimok itt mintha mások lennének, mint mondjuk Törökországban vagy Egyiptomban. Ez pedig onnan eredhet, hogy többségük ősei valamikor albánok voltak, akik csak azért vették fel az iszlám vallást, hogy ne kelljen adót fizetniük a török szultánnak. Akkor most miért akarnának muszlimabbak lenni Mohamednél? Másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy Albánia volt a világ első ateista állama, ahol minden egyházat feloszlattak, a templomok, mecsetek többségét pedig lerombolták, ami több nemzedék lelkületére rányomta a bélyegét.

Helyettük inkább betonbunkereket építettek, de azokból aztán jó sokat – ma is legalább 30 ezret tartanak nyilván belőlük az ország területén.

Az ezerablakos város

Tirana után a Kr. e. 627-ben görög telepesek által alapított, s így ez az ország legrégebbi városának tartott Durrës sem nyűgözött le annyira, mint vártam.

Igaz, az idegenvezető is csak a Kr. e. 2. században épült, a Balkán-félsziget legnagyobbjaként számon tartott amfiteátrumot tartotta érdemesnek megmutatni, benne az 5. századi keresztény kápolnával, falfestményekkel, valamint – kívülről – a nagymecsetet, de például az 15. században épült vár maradványaihoz, a velencei toronyhoz már nem vitte el. Helyette a tengerparton sétáltunk, és a helyi söröket teszteltük.

A Makedónia akkori királya által Kr. e. 314-ben Antipatreia néven alapított, ma 36 ezer lakosú Berat viszont levett a lábamról! Nemcsak csodálatos fekvésével, hanem az Osum folyón átívelő hídjaival, a hegyoldalba sűrűn épített házaival és hatalmas, 13. századi várával is. Na ná, hogy ez utóbbiba sem mentük fel, pedig a régi bizánci templomokért, oszmán kori mecsetekért biztosan megérte volna, de a balkáni népies lakhatási hagyományokat tükröző központja, különleges hangulata így is rendesen megfogott.

Amivel a pápát is kínálták

És végül az albán borokról is ejtsünk pár szót, ha már azért mentünk, és ha már Vergilius is említésre méltónak tartotta. Állítólag a mai Olaszország területén termesztett szőlőfajtákat is innen honosították oda. A több évszázados török hódoltság természetesen nem tett jót az albán borászkodás fejlődésnek, de a ’90-es évek elején közel 20 ezer hektáron folyt szőlőtermesztés, ami 2000-re olyan 4-7 ezer hektárra csökkent.

Manapság jóval 10 ezer hektár fölött tartanak, ami négy, nehezen elkülöníthető vidékre osztva hozzávetőleg 250 kisebb-nagyobb borászat működését teszi lehetővé. Ezekből mi alig ötöt (Abaia, Duka, Cobo, Nurellari és Alpeta) látogattunk meg, tehát ettől még korántsem tekinthetjük magunkat az albán borok szakértőinek. Annyi biztos, hogy sehol sem tudtunk volna egy 1-től 5-ig terjedő skálán maximális osztályzatot adni.

Itt is fellehetők a nagy világfajták, mint mondjuk a cabernet, az olaszrizling vagy a merlot, de a legismertebb az össz-szőlőterület több mint harmadát kitevő helyi fajta, a shesh, amelyből fehéret és kéket egyaránt termesztenek. Ugyancsak jó fehérborokat készítenek a puls vagy pules nevű szőlőjükből is, a kallmet pedig a mi a kadarkánknak felel meg, amit Shkodra városának szerb nevéből (Skadar) kölcsönöztük. Mivel a középkorban ezt a pápák is nagy előszeretettel fogyasztották, senki sem csodálkozott azon, amikor 2014-es albániai látogatásakor Ferenc pápát is ilyennel kínálták.

Az általunk kóstolt albán borokat többnyire úgy jellemeznénk, hogy bőven van még bennük potenciál, de ha nem támasztunk nagy elvárást velük nem szemben, nem okoznak csalódást. Savasságuk lágy, nem túl testesek, ízviláguk visszafogott. Nem azt mondom, hogy nem tudnék élni nélkülük, de egy kóstolást mindenképpen megérnek, mint ahogy az egész Albánia. Ám ahhoz, hogy igazán megismerjük, és tapasztalni tudjuk az albánok legendás vendégszeretetét, a Balkán és a Nyugat sajátos keveredését, négy napnál jóval több időt kell rászánnunk.

Fotó: Kocsis Károly