Csak a jéghegy csúcsát látjuk – a legtöbb bántalmazott nő nem tud segítséget kérni

A bántalmazók elszigetelik áldozataikat ismerőseiktől, manipulálják és zsarolják őket, miközben azok is kételkednek a józan eszükben. Ezért a bántalmazottak ritkán és későn kérnek segítséget, de ha már beszélnek, higgyünk nekik.

A nők elleni erőszak nehezen észlelhető és paradox módon megítélt jelenség, ugyanakkor sokkal gyakoribb jelenség, mint gondolnánk, és nemcsak az aluliskolázottaknál, minden társadalmi rétegben előfordul – világítottak rá a szakemberek.

A nők elleni erőszak világnapjának apropóján a jelenség hátteréről és megoldási lehetőségeiről szervezett pénteken kerekasztal-beszélgetést a sepsiszentgyörgyi Szociális Támogatási Igazgatóság.

A könyvtár nagytermében fontos dolgok hangzottak el azon szakemberek szájából, akik közvetlen kapcsolatba kerülnek bántalmazottakkal: a Kovászna Megyei Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság részéről Barbócz Zsuzsa szociális munkás, a Szociális Támogatási Igazgatóság részéről Donciu Anett pszichológus, a családon belüli erőszak esetében beavatkozó mobil csapat szakembere vett részt, míg Torma Vera coach-terapeuta a Diakónia Alapítvány Gyermek és Családsegítő Szolgálatának vezetőjeként, Vasiloaie Cristina pedig ügyvédként volt jelen, aki áldozatokat és elkövetőket is képviselt már.

Volt, van és lesz?

A beszélgetés moderátora, Sz. Márk Linda kérdésére válaszolva kiderült, a meghívottaknak szakmán kívüli korai emlékeik is vannak a nők és a gyerekek bántalmazásáról, annak többféle formájáról. Ugyanis nemcsak fizikai, szexuális, hanem érzelmi, verbális agresszióról is beszélhetünk, de az elhanyagolás is bántalmazásnak minősül.

De arra, ami a kívülálló számára nyilvánvalóan nem fér bele egy párkapcsolat kereteibe, az áldozatok mindig találnak valami magyarázatot, és mire bennük is megszületik a reális felismerés – akár évek vagy évtizedek múlva –, már tönkre vannak menve. Nem látnak rá saját helyzetükre, nehezen húzzák meg a határt a normálisnak számító konfliktus és a bántalmazás között – magyarázta Donciu Anett –, pedig a kettő jól elkülöníthető: míg egy konfliktusban egyenrangúság van a felek között, és az összetűzést követően a helyzetet valamilyen formában rendezik, a bántalmazásban alárendeltségi viszony és a ciklikusság jellemző.”

Az áldozatok nehezen találják meg az utat a segítőkhöz. „Talán mert bennünk még nagyon élnek az eskü szavai: »vele tűrök, vele szenvedek«”, magyarázta Torma Vera. Donciu Anett tapasztalata szerint sokszor csak bizonyos tünetekről számolnak be: hányinger, fejfájás, szédülés, feledékenység, gyomorgörcs, rossz közérzet. Utóbb fény derül az ezek hátterében megbújó érzelmekre és a bántalmazásos helyzetre is.

Vasiloaie Cristina hivatalból is az áldozatok mellett áll, ugyanis az állam a bántalmazottnak és az agresszornak egyaránt ügyvédet biztosít. Tapasztalata szerint a nők néha azért kérnek kilakoltatást, mert már nem bírnak a párjukkal élni, de csak ott és akkor derül ki számukra, hogy ők tulajdonképpen bántalmazottak, a távolságtartás kérése pedig gyorsabb megoldás a helyzetükre. Az elmúlt két és fél évben az ügyvédnő 118 esetben látta el érintettek képviseletét. Úgy véli, „az áldozatok szégyellik, hogy odakerülnek a bíróságra, szűkszavúan beszélnek a problémájukról, és nem értik, mivel érdemelték ki ezt a bánásmódot, meghurcoltatást.”

Anya, meddig tűröd még?!

A szakemberek megfigyelése szerint sokszor a gyerekek tudatosítják a szülőben, valamerre lépnie kell. A bántalmazottak az állami intézményekkel szemben azonban bizonyos fokig bizalmatlanok, és nem is alaptalanul: a törvényszéken most is előfordul – hallhattuk –, hogy az áldozatot hibáztatják, főleg, mert az többször is visszatér bántalmazójához, aki ellen távolságtartási végzést kér. Ez a rendszer abúzusa a nők ellen, amire sajnos ők többnyire nem reagálnak, hiszen megszokták, hogy nem számítanak, konstatálták rossz szájízzel a jelenlevők.

Az agresszorok tudják, hogyan kell manipulálni az áldozatokat: azzal érvelnek, hogy a gyermekek majd csonka családban nőnek fel, vagy azzal, hogy hiába kérnek segítséget, úgysem hisznek nekik. Sokszor öngyilkossággal fenyegetőznek, vagy sajnáltatják magukat, hogy ők majd az utcán maradnak, bűntudatot keltenek a nőkben, így azok valóban többször visszatérnek, míg véglegesen maguk mögött tudják hagyni a méltatlan helyzetet.

Az állandó kontroll, a kijárás korlátozása, az esetlegesen más nézőpontot kínáló rokonoktól, barátoktól való elszigetelés is jellemző gyakorlat. A gyerekek sokszor hiányolják a bántalmazó szülőt, néha az ő kedvükért kötnek újabb és újabb kompromisszumot az áldozatok. Az anyagi függőség szintén lehetetlenné vagy kilátástalanná teszi számukra a menekülést.

„Nehéz ott ülni a kórházban egy nő előtt, akinek nincs az arcán egy négyzetcentiméter ép felület, és hallgatni, hogy ő a hibás mindenért”, vallotta be Barbócz Zsuzsa. Ugyanakkor megérti, hogy a tudatilag, társadalmilag beszűkült áldozatoknak nehéz tőle elfogadni, hogy ennek nem így kell lennie.

Nulla tolerancia az erőszakkal szemben!

Az erőszakoskodásról, bántalmazásról szóló esetek nagy részében főszereplő az alkohol. De az elkövetőt sem függőségei, sem nehéz gyerekkora vagy saját rossz tapasztalatai nem mentik fel a felelősségvállalástól – vélekedtek egyhangúan a megszólalók. Az agresszorok igen kis részében azonban (kb. egyharmaduk esetében) megszületik a felismerés, hogy jogos az ellenük meghozott távolságtartási végzés.

A megbeszélés végén idevágó személyes tapasztalatát osztotta meg egykori kolléganőnk, Bús Ildikó. Az általa hét évig tűrt bántalmazás óta, mióta kilépett abuzáló párkapcsolatából, eltelt újabb hét év, amibe rengeteg önmunka, önmaga működésének a megértésére tett erőfeszítés fért bele. Korábban legrosszabbul az érintette, hogy nem hittek neki, amikor az átéltekről beszélt, érvénytelenítették az általa mondottakat, mert a bántalmazó ismert, magas társadalmi státusú személy volt. Hosszú önismereti út volt, mondta Ildi, aki mostani kiállásával is azt üzente, ne féljenek az érintettek segítséget kérni, viszont ellenkező esetben félve is lehet cselekedni.

Csak kezdjék el valahol!

Az első lépést a legnehezebb megtenni, de a megjelentek mindegyike – illetve a mögöttük álló intézmények és szervezetek – készek az áldozatok segítségére sietni. Bármelyikükhöz lehet fordulni, az érintettek megkapják a szükséges útbaigazítást.

A Szociális Támogatási Igazgatóságot az Erege utcában találják (tel.: 0267 312 111), ott ingyenes pszichológiai segítséget is tudnak nyújtani az érintetteknek. A megyei szociális ellátási igazgatóságnál a 0267 314 660-as telefonszámon lehet érdeklődni, a Diakóniánál pedig a 0745 024 315 telefonszámon igényelhető segítség.

Amennyiben valakinek ügyvédre lenne szüksége, de nincs pénze megfizetni, az ügyvédi kamara dékánja külön kérésre jóváhagyhatja azt is, hogy egy kamaratag pro bono vállaljon egy ügyet. A Kovászna megyei ügyvédek listája itt található: https://baroul-covasna.ro/ Végül a Hallgatlak ingyenes telefonos lelkisegély-szolgálat is elérhető hétköznaponként este 8 és 12 óra között a 0754 800 808-as telefonszámon.

Fotó: Bodor Tünde