A lelkek gondozója

A szakmákat bemutató sorozatunkban Szabó Adél Júlia kálnoki unitárius lelkész mesél arról, milyen körülmények játszottak közre abban, hogy ezt a hivatást választotta.

Szabó Adél Júlia Homoródszentpéteren született, ott végezte el az elemi iskolát, Homoródszentpálon az 5-8. osztályt, majd a székelykeresztúri unitárius kollégiumban folytatta tanulmányait. Az otthoni neveltetés és a középiskolai évek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a lelkészi hivatást választotta.

– Amióta az eszemet tudom, mindig erre a hivatásra készültem. Vallásos családban nőttem fel, a nagyszüleim minden vasárnap a templomban voltak. Általános vasárnapokon vittek minket is, de ünnepnapokon, amikor úrvacsoraosztás volt, akkor a gyerekeket otthon hagyták. Ez történt egy karácsonykor is, olyan első osztályos körüli lehettem, s otthon a szomszéd gyerekeknek úrvacsorát osztottam. Játék volt, de mégis komolyan vettük, víz volt a bor és a kalács helyettesítette a kenyeret. A kollégiumban már tudtam, hogy a teológiára felvételizek. A szüleimnek ugyan voltak kétségei, de rám bízták a döntést – mesélte a lelkésznő.

Választását annak ellenére sem bánta meg, hogy időközben rájött, ez a hivatás sokkal összetettebb, mint ahogyan ő azt tinédzserként gondolta.

– Csak a lelki oldalát láttam a dolognak, akkor még nem is sejtettem, hogy még mennyi mindenhez kell értenie egy lelkésznek. A teológiáról Szentgyörgyre kerültem segédlelkésznek, Kovács István mellé. Öt évig szolgáltam itt, tanítottam, kórházi lelkészként is tevékenykedtem, vallás- és ifjúsági órákat tartottam, biciklitúrákat szerveztem, aztán megürült a hely Kálnokon, és meghívott a közösség. Ide tartozik Bodok is, így két közösségben kell helytállni, kézben tartani, adminisztrálni az egyház birtokait. Tehát egy lelkész nem azzal tölti a napjait, ahogyan én tinédzserként képzeltem, hogy olvas, képezi magát, színházba jár, s vasárnap egy csodálatosat prédikál, hanem értenie kell a pályázástól, műemlékvédelemtől kezdve a könyvelésen, építkezésen, telekkönyvezésen át a kilincsszerelésig mindenhez. Mindez a lelki gondozással együtt határozza meg a lelkészséget – tette hozzá.

A legnehezebb lelkészi feladatnak azt tartja, amikor egy fiatal koporsója mellett kell állnia és megszólalnia. Ez sok energiát vesz el, de a hite erőt ad a folytatáshoz.

– Nagyon hálás vagyok azért, hogy van egy megértő társam, aki meghallgat, és az írás is sokat segít ilyenkor, kiírom magamból az érzéseim, a fájdalmam – mondta.

Csillogó szemmel beszél a hivatásáról, a családjáról és a közösségről, amely befogadta, és amelynek ő maga is részévé vált.

– Lelkésznek lenni egy életforma. Ez egy nyitott élet, én lelkész vagyok akkor is, ha boltba megyek, ha kapálok a kertben, ha sétáltatom a gyerekem vagy éppen megszidom. Reggel kinyit a papilak kapuja, s este, amikor a csorda is hazajön, bezár. Nincs kifüggesztett órarend, hozzám bármikor lehet jönni. Arra szoktattam a gyerekeket is, hogy ne csak vallás- vagy kátéórára jöjjenek, hanem akkor is, ha szükségük van egy könyvre, egy jó tanácsra, segítségre. Jönnek is. El merik mondani a gondjaikat, s ez nagy dolog. Ha táborba készülnek, s valami még hiányzik, összegyűjtjük, bármi probléma van, megtaláljuk a megoldást rá. Mindent összevetve, elmondhatom, hogy gyönyörűséges ez a hivatás, de egy megfelelő társ nélkül nagyon nehéz lenne. A színész hazamegy, lemossa a festéket, becsukja az ajtót, s az otthonából kizárja a világot. A lelkész ezt nem teheti meg, ezért nagyon fontos a család támogatása – tette hozzá.

Lazításra mindenkinek szüksége van, számára a kertészkedés jelenti a kikapcsolódást, a feltöltődést.

A kérdésre, ha most lenne tinédzser, milyen szakmát választana, mosolyogva válaszol: lelkész lennék vagy ősanya, aki egyben tart egy nagy családot.