A rőzserakás biztonságában

Késő ősszel megmetszettem a lombhullató fákat a kertemben, az ágakat egy rakásba tettem, és ahogy az utolsó gallyat is rá akartam tenni a halomra, látom, hogy a verebek már birtokukba vették. Gondoltam, hogy ha már ennyire tetszik a rőzserakás, akkor ott hagyom tavaszig. Rátettem az utolsó ágat, odébb léptem, és már repültek is vissza a verebek, beültek az ágak közé.

Egyikük, egy hím veréb bátran kiült egy ágvégre, felborzolta tollazatát, ezzel is jelezve, hogy jól érzi magát, majd elkezdett hangosan csiripelni. Nem tudom, mit „mondhatott”, csak következtettem, hogy azt adja hírül a környék verebeinek, hogy ez az ágrakás az ő és a családja tulajdona. Legalább tizenketten cseverésztek, és annyira belemerültek a társalgásba, hogy nem vették észre, hogy közelebb léptem, és úgy figyelem őket. Később rá kellett jöjjek, hogy mégsem lankadt a figyelmük, csak épp annyira biztonságban érezték magukat az ágak között, hogy amikor a közelben járkálok, nem repülnek ki onnan. Ez az ágrakás valóságos védőbástya számukra, a nappali ragadozó madarakkal, a karvallyal szemben remek védelmet biztosít.

Egyik nap egy rég nem látott ismerős hangjára lettem figyelmes. Izgalomba jöttem, mert még ezidáig nem volt nálam vendég ez a madár. Feszülten figyeltem, hol pillantok meg egy árnyat, mozgást, ugyanis az áhított madár állandóan mozog, fürge egér módjára bujkál, és ha csendben van, nehéz észrevenni. Nem mellesleg hazánk egyik legkisebb madara, csak a sárga és tüzes fejű királykák kisebbek nála.

Majd újra megszólalt, és akkor észrevettem, egy pillanatig ott állt a kerítés tetején, jól láttam, de a következő pillanatban már el is tűnt. Semmilyen más madárral nem lehet összetéveszteni a barnás színezetű, apró termetű, farkát jellemzően felfelé tartó madarat, az ökörszemet.

Ha minden nap nem is látom, de hallom hangját, ami azt jelzi , hogy ott van a környéken, remélem, a rőzserakás jó marasztaló lesz az ökörszem számára.