Hétpróbás mesebarangolók
Meseíró Elek apónk tiszteletére, valamint a Magyar Népmese Napjának megünneplésére a...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Gyermekkorom karácsonyai mindig az összegyűlt családtagokról, a nyugalomról, az összetartozás biztos tudatáról szóltak. Bár a nyugalom nekem mindig akkor kezdődött el igazából, amikor az Angyal elment. A kommunizmus utolsó évtizedére esik a gyermekkorom. Minden karácsonykor az Angyalt vártuk. Voltak erről némi elképzeléseim: jóságos, tündéri, csodaszép és pihekönnyű túlvilági lény, akit fények és színek öveznek. Ehelyett minden évben megérkezett egy pocakos, mesterkélt, szakállas férfi, akitől rettegtem. Ő hozta az ajándékokat. Soha nem mertem a közelébe menni, visítottam, bömböltem, ha mégis odakényszerültem melléje megköszönni az ajándékokat. Szóval volt némi fogalomzavar, ami megzavarta a gyermeki rácsodálkozást és csodavárást. Sok-sok karácsony telt azzal, hogy próbáltam megérteni, hogy miért várjuk mindig az Angyalt, aki megérkezik, és Télapónak hívjuk őt, néha szivarszagú a ruhája, és vattakumacok lógnak a szakálláról. Aztán félig felnőttként, a rendszer bukása után állt össze a kép arról, hogy beszélni még úgy-ahogy szabadott Jézuskáról és az Angyalról, de beengedni a házunkba és a lelkünkbe, netán elmenni hozzá a templomba, rendszerellenes tevékenység lett volna.
Na de szerencsére soha nem maradt sokat nálunk a Télapó, mert ugyebár mindig sok gyermekhez kellett eljutnia, és miután elment a nagy zsákjával, maradt utána a békés, családi, meghitt vacsora, a közös játék, az összebújás, a sok-sok beszélgetés, egymással törődés.
Abból, hogy a felnőtteknek mennyire jelentett feszültséget a karácsonyra való készülődés, én soha nem éreztem semmit. És anyaként ezt érzem a legnagyobb kihívásnak: úgy idevarázsolni a karácsonyi csodát minden külső kellékével (karácsonyfa, töltött káposzta, kalács, házilag készült mézeskalács, tiszta ablak és csillogó ház, no meg mindenkinek pont az az ajándék, amire vágyott), hogy megmaradjon a belső tartása: a nyugalom, a béke, az öröm. És ez néha emberfölötti megpróbáltatás, főleg így nagycsaládosan, mert folyton fennáll a veszélye annak, hogy vagy tiszta az ablak, rendes a ház, nincs mosatlan, minden menü az asztalon gőzölög, de anyukához jobb nem szólni, mert robban a feszültségtől és a fáradtságtól, vagy jókedv, vidámság, béke van és mosatlan, poros szőnyeg és koszos ablak.
Szóval akkor, amikor a hétköznapjaink a rohanásról, a teljesítésről, a hajtásról szólnak, akkor a legnehezebb megteremteni ezt a lelassulást, a békét, a csendet, levetkőztetni az ünnepet az áruházak hangfalaiból szóló Jingle Bells és a Last Christmas mézes mázától, és csak egymásért boldog lenni, egymásnak ajándékaivá válni. Persze ajándék is kerül mindig a fa alá, hol több, hol kevesebb, de valahol mindig abban reménykedem, hogy a gyermekeim nem ezekért a tárgyakért várják a karácsonyt.
Czilli Aranka Ágota