Az idegenvezető madár

A város nyugati kijáratánál, a volt Libacsárdát elhagyva, rögtön az éles kanyar után van egy parkoló. Tavasszal ide szoktam kijönni, hogy meghallgassam, érkeznek-e a vándormadarak. Augusztusban nem várok madárkoncertet, viszont remek alkalom együtt ébredni a természettel. Egyben számos emléket csal elő az ismerős táj.

Itt láttam először fészkelni a nagy őrgébicset, ugyancsak itt láttam az igazi ritkaságnak számító kis fakopáncsot, de itt figyeltem meg egy őszi reggelen a makkot hordó szajkót is. Nem messze van a Pap kútja, volt olyan év, hogy alig léptem rá a forráshoz vezető erdei ösvényre, nyomban egy uráli bagoly csatlakozott hozzám, és lett a vezetőm. Tisztes távolságra haladt előttem fáról fára, fészke sokáig egy kettétört fa csonkjában volt. A nyolcvanas évek elején, ugyancsak itt fedeztem fel május elsején egy citromsármány fészkét, amiben négy fióka lapult. Olyan élénk az emlék, mintha csak a tegnap lett volna. Az évtizedek során, számtalan történet került be a madarásznaplóba, amit hosszas lenne felsorolni. Lényeg, hogy gazdag volt a madárvilág a környéken, nem kellett távolra menni, hogy madarász élményre tegyen szert az ember, és bízom abban, hogy ez így is marad.

Augusztust írunk, ám a hűvös hajnal inkább a szeptemberi, őszi reggelre emlékeztet. A madarak hallgatnak. Majd madármozgásra lettem figyelmes. Széncinege vezette a már nagyra nőtt fiókáit, hárman voltak és a két szülő. Biztosra mondható, hogy nem csak három tojást rakott le a széncinege tojó, inkább a tízhez közelebb, és ki is kelhetett akár hét, nyolc fióka is, de sajnos az egyéves kort kevesen érik meg. Ezért is költenek kétszer, háromszor egy évben, hogy a nagy veszteség mellett biztosítani tudják a faj fennmaradását. Még sokáig néztem volna a széncinege családot, amikor egy fekete harkály nyávogta el magát, jelezve, hogy ideje menni, kezdődik egy új nap.

Kelemen László