Csonka héten

Néma csend ülte meg a Feketeügy menti ártéri tájat. Sehol egy életjel, csak a folyó szaladt, mintha az is el akarná hagyni a medrét a télre nem jellemző kopárság miatt.

A karácsony eltelt, és vitte magával a havat. A víz nem ringat sehol egy récét, a bokrok között sem kutatnak a cinegék. Legalább egy varjú károgta volna el magát, de sehol egy madár a láthatáron.
Kissé csalódottan haladtam a folyó mentén, mert ezt a napot nem így képzeltem el. Volt, ahol bokáig léptem a sárba, és közben próbáltam elmondani a feleségemnek, hogy bizony itt annyiféle madarat szoktunk látni…

A mostani madarásztúrát úgy terveztem, hogy a csonka héten ketten, Idával megyünk ki egy olyan területre, ahol év közben sokat járok. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy úgy teszünk meg kilométereket sárban, pocsolyában, hogy egy madarat sem tudok megmutatni.

Jó, mondom, akkor menjünk, nézzük meg az őzeket. Legutóbb negyvenet is láttam egy csokorékban.

Újabb kilométer, semmi. Az őzek is eltűntek, a szél is felkelt, az a csípős fajta. Az ártéri területen nincs, ami egy kicsit megszelídítené. Hideg esőcseppek csapódtak az arcomba, miközben távcsővel pásztáztam a tájat. Végre két őz, de olyan távol, hogy szabad szemmel alig látni. Egy a földön üldögélő egerészölyvre már fel sem hívtam Ida figyelmét, mert az is olyan messze volt, hogy jobb, ha hallgatok. Azonban az ölyv látványa eszembe juttatta az áttelelő vörös vércsét, amit tudtam, hogy hol tanyázik. Szépen arra kanyarodtunk, és rövid várakozás után meg is jelent, és mint aki csak úgy meg akarja mutatni magát, egész közel hozzánk, szitálni kezdett a levegőben. Ez a hím vörös vércse volt a legszebb példány, amit eddig láttam, amelyik végül kimentett abból, hogy madárlátvány nélkül kelljen hazamenni.

Hosszú másodpercig lebegett, majd hirtelen alávetette magát, és lecsapott. Úgy tűnt, hogy valamit elkapott. El is repült, egy távoli fa hegyében állt meg. Távcsővel figyeltem, de nem tudtam megállapítani, hogy sikeres volt-e a vadászat, csak ült mozdulatlanul, mi pedig elindultunk hazafelé.

Kelemen László