Decemberi napsütésben

Ambrus László madarász barátommal már azt fontolgattuk, más időpontra tesszük át az ilyenkor szokásos útvonalon tett túránkat a napok óta tartó szél miatt. Főként, hogy a madarak is inkább meghúzódnak a csípős szélben, így kevesebb szárnyas kedvenccel találkozhatunk.

Az első madár, ami felbukkan, egy szarka, majd egy vörös vércse volt. A szarka egész évben a költőterületén tanyázik. A vörös vércse középtávú vonuló. Azonban a tapasztaltabb, idősebb hím példányok itthon maradnak.
Tovább haladva fenyőrigókat pillantottunk meg. Ahogy pásztáztuk a tájat a rigók után, őzeket vettünk észre a mezőben. Nagyon távol voltak, így nem is törődtek velünk, nem úgy, mint a rigók, amelyek amint észrevettek, tovaszálltak.

Alig haladtunk előre egy kis szakaszt, amikor egy fekete holló repült el fölöttünk lomha szárnycsapásokkal. A holló után tengeliccsapat hullámzott át az út fölött, eszünkbe juttatva a téli havas madarásztúrákat.

Felelevenítettük a régi időket, hogy ilyenkor, december közepe felé tartva, bizony recsegett a hó a talpunk alatt. Azóta sokat változott az időjárás, és sajnos, a madárvilág is. Ambrus László a hetvenes évek elejét idézte fel, hogy akkor milyen madárfajokat látott ezen a területen, amelyek mára már hírből sem léteznek. Majd hirtelen megállásra intett, és a kukoricaparcella felé mutatott. Elsőre azt hittem, valamilyen vadat lát, ugyanis ilyenkor a lábon maradt kukoricatömb nem csak remek búvó helyet, hanem táplálékot is biztosít a vadállatoknak. Majd észrevettem, hogy a villanypásztornak szolgált karó egyikén egy hím karvaly ül. Lesben állt. Annyira kedvelte a helyet, hogy közeledésünkre épp csak a következő cölöpre szállt. Így haladtunk előre karóról karóra, majd egyiknél felrebbent, és húzott vissza ahonnan elindult.
A túra végére láttunk még nagy őrgébicset, dolmányos varjút, csókát, vetési varjút, egerészölyvet.

Kelemen László