Egy kedves vendég

Sárgulnak a falevelek, egyre nagyobb teret nyer az ősz. Hűvös reggeleken már elkel a hosszú ujjú blúz, és hamarosan a lakást is fűteni kell. Széncinege kutat az ágak között élelem után, a látvány eszembe juttatja Móra Ferenc A cinege cipője című versét: „Vége van a nyárnak / hűvös szelek járnak / nagy bánata van a cinegemadárnak.”

A sárga mellényes madarat figyelve azon töprengem, mintha kevesebb cinege mozogna a környéken, mint a korábbi esztendőkben. Tudom, hogy ebben az időszakban akad számukra bőségesen táplálék, és az erdőszéleken tanyázó példányok még nem jöttek be a lakott területekre.

De ennek ellenére, mégis kevesebb példányt látok, mint előző években, nem beszélve arról, hogy a negyven évvel ezelőtt íródott madarásznaplóim is azt mutatják, hogy a hasonló őszi napokon jóval nagyobb volt a számuk, mint mostanság.

Az elmúlt télen többen is jelezték, hogy a széncinegék nem látogatják a madáretetőt, pedig ugyanúgy raknak ki eleséget. Búsultak is az emberek a kedvenc madaraik távolmaradása miatt.

A téli madáretetésnek még nincs itt az ideje, csoportosan nem is láthatunk cinegéket.

A régi füzetet lapozva egy bejegyzésre bukkantam, amit egy iskolai levelezésből másoltam be. Akkor nem volt okostelefon, SMS-t sem küldözgettünk egymásnak. Egy papír fecnire írtuk le a mondandónkat, és óra alatt azt adogattuk egymásnak.

A leírtak szerint madarász osztálytársam újságolta, hogy látott egy feketerigót a Kolcza-hegyen a kertekben. Ezt a szünetben is elmondhatta volna, de így izgalmasabb volt. Megbeszéltük, hogy órák után együtt megyünk a helyszínre. Ma is emlékszem, hogy hol láttuk meg rövid várakozás után a madarat.
Most a kertembe újra feltűnt egy feketerigó, remélem, megszereti nálunk, télen minden bizonnyal eledelt fogok neki kitenni, tavasszal majd várom, hogy flótázzón.