Egy nemzedék jövőképe

Nem tudományos tanulmánynak szántam ezt a pár sort, csak úgy tanárként, szülőként és igazgatóként próbálom gondolataimat írásba foglalni, és felhívni a figyelmet arra a jövőképre, ami erre az online világban felnőtt, digitális nemzedékre vár(hat).

Eltelt 10 hónap, és kisebb-nagyobb kieséssel a tanulók a család körében töltötték idejük nagyobb részét, hisz online oktatásban részesültek, vagy a tanárok rémálma a hibrid oktatás zajlott. Erre senki nem volt rákészülve, csak úgy bedobtak mindenkit a mély vízbe, és próbáltunk sodródni az árral, igaz, az útirány sem volt ismert számunkra.

Számítógépen nem lehet autópályát építeni

Mindezek mellett nem igen lázongott senki, és ha még is, akkor az nem volt feltűnő. Sok esetben ennél kisebb gondokért leváltottak több mint 30 minisztert a tanügyben, vagy a szakszervezetek kicsődítettek minket, tanárokat a prefektúrához sztrájkolni, és most lám, mindenki el van a langyos vízben. Csend van. A bevásárló központokban tömeg, és a sípályákon, ahol van hó, közelharc egy-egy felvonókabinért. Igaz, a tanügy az nem egy stratégiai fontosságú ágazat, nem prioritás egyik kormánynak sem, és az végképp nem érdekel senkit, hogy ez milyen hatással lesz a fiatal generációra. Elméletileg talán mindent fognak tudni a digitális világban felnőtt diákjaink, de mikor a nagybetűs életbe megérkeznek, akkor egy villanykörtét sem tudnak kicserélni, nem is beszélve olyan dolgokról, amit nem lehet számítógépen megbütykölni, például a beígért sok száz kilométer autópályát megépíteni, vagy vakcinát készíteni a következő járványokra.

Nem kis munka áttérni egyik napról a másikra a teljesen más módszereket igénylő online oktatásra. A Tanítók Háza mindent elkövetett, hogy a tanárok megfelelő digitális kompetenciával rendelkezzenek, de az igazi főszereplő maga a diák, és arra nem igen gondolt senki, hogy egy olyan családban, ahol már két gyerek van, és netán anyuka vagy apuka is odahaza dolgozik, és legjobb esetben van egy laptop, hogy oldják meg a helyzetet. Fontosabb volt azon civakodni, hogy ki lesz a polgármester, vagy ki kerül az első helyre a parlamenti listán. Igaz, volt olyan kijelentés is, hogy ahol nincsen elektromos áram, ott létezik televízió, és nézze a diák ott a matek órát, csak akár a viccben, ne kapcsolja be a készüléket.

Tudom, hogy a tanárok jelentős része sokat készül az online-ra, és azok, akik békeidőben is mindent elkövettek, hogy egy jó órát tartsanak, és az iskolájuk jól felszerelt legyen, azoknak most, a virtuális világban is sikerült a diákok figyelmét fenntartani. Viszont most a szülők oroszlánrészt vállaltak, hisz ők vagy a nagyszülők tanították meg írni az elsős gyerekeket, még akkor is, ha a tanító néni mindent elkövetett, de online nem tudta igazítani a nebulók kezeit.

Marad a tej–kifli-program ára

Mindennek gazdasági háttere is van, mert így kevesebb a víz-, gáz- és fűtésszámla, marad a tej–kifli-program ára, a szülő és a tanár fizeti az internetet, az iskolai eszközöket, mármint a laptopot. Mindenkinek joga van, a tanárt kötelezni lehet, hogy online oktasson, de nem kérhetjük számon, mit tanít és hogyan, nem kérjük számon, hogy miért csak egy gyereknek sikerült az abszolváló vagy az érettségi vizsgája az osztályból, az igazgató is hallgat, mert fél, hogy kirúgják, ha pofázik. A diákot nem lehet semmivel rávenni, hogy legalább a kamerát bekapcsolja, netán tanuljon is. Nagyon sok jó képességű diák elvész, akár Ábel a rengetegben, csakhogy Ábel egy talpraesett gyerek volt, és ez az, amire az iskola nem tanítja meg a diákot, főleg nem az online oktatás. Az első problémánál fennakad, még ha tud integrálni és deriválni, és Petőfit úgy fújja, akár az egyik jó barátom a szaxofont. Egy jó tanár mindig meglátja azt a csillogást a diák szemében, ami rávezetné egy jó megoldásra, vagy egy huncutságot jó irányba terelne, de sajnos, az éteren keresztül, egy képernyőn át, ami sokszor torzít, ezt nem lehet kivitelezni.

Sok gyereknek az iskola nemcsak tudást biztosított, hanem melegséget, törődést, biztonságot. Sok gyereknek a kifli, tej és gyümölcs mindennapi kenyérként szolgált, és egy olyan környezetet biztosított az iskola, ahová szívesen jött a diák, megtanult írni és olvasni, barátokat szerzett, kikerült egy sok esetben fertőzött környezetből, nem hallgatta egész nap az otthoni civakodást, pár órára elfelejtette a pénztelenséget, és tudásilag felemelkedett az osztálytárs szintjére.

És most az új esztendőben új reményeket táplálunk, hiszünk az ígéretekben és a betlehemi csillagban, ami talán pár száz év múlva újra felragyog, hogy ebből a generációból jó mesterember, munkás, orvos, politikus születik. Bízunk abban, hogy nem öljük ki azt a maradék kreativitást, ami még maradt sem a tanárból, sem a diákból. Várjuk, hogy a vakcina eljövetelével diákjaink visszatérjenek az iskolába, ahol a ricsaj, vidámság, szerelmi bonyodalmak mellett énekeljünk, táncoljunk, focizzunk, integráljunk, és próbáljuk behozni a lemaradást, hogy olyan diákokat neveljünk, akikre szüleik büszkék lesznek, és ahogyan Tamási Áron sírkövén is áll az írás, hűséges szolgái maradnak ennek a bomlott, romlott századnak…

Kerekes Jenő