Fájdalmas búcsú

Valahányszor telefonon hívtam bátyámat Szegeden, a verebekről, a rigókról mindig ejtettünk szót. Azzal bosszantottam mindig, hogy náluk nincs is veréb. Amiből csak annyi igaz, hogy amikor arra jártam, hamarabb került szem elé egy feketerigó, mint egy házi veréb.

A kertes házuk udvarát bokrok, fák díszítik, remek élőhely a madarak számára, fészkelési lehetőséget találnak ottan rigók, rozsdafarkúak, verebek, zöldikék. Bátyám a rendszerváltáskor elhagyta a szülői otthont, úgy döntött, pár lejjel a zsebében, huszonévesen nekivág a nagyvilágnak, hogy valahol külföldön érvényesüljön. Szegeden kötött ki, ahol munkát vállalt, családot alapított, boldog volt tele tervekkel. Rendszeresen hazalátogatott a családjával, hogy megmutassa az erdélyi tájakat, azokat a helyeket ahol gyermekkorát töltötte…

Szegeden jártam, de ezúttal a feketerigó, erdei pinty, örvös galamb látványa nem nyűgözött le. A feketerigó feketébbnek tűnt, mint máskor. Éhes fiókája már akkorára nőtt, mint a szülők, de még mindig tátott csőrrel kérte az élelmet, pár lépésre a gyászoló nép mellett. Az apamadár a földről csipegette fel a táplálékot, ami a kajla fiókája lába előtt hevert, és onnan adogatta a csőrébe.

Nem tudtam másra gondolni, mint hogy bátyám Kelemen István (Borzi) elment, földi élete tragikusan véget ért, két fiú gyereket hagyva maga után, a 17 éves Marcit és a 13 éves Zsombit, akiknek még nagyon kell az szülői nevelés, támogatás.

Ahogy megkezdődött a gyászszertartás, eleredt az eső, nagy könnycseppekben áztatta a temetőt. Az átázott fák, lombos ágaikat lehajtották, én úgy láttam, hogy meghajolva utolsó tiszteletet adtak.

Mérhetetlen a fájdalom, amiben csak a Krisztusban vetett hit, a találkozás reménye, tud vigaszt nyújtani. Jézus Krisztus azt mondta, hogy Ő a feltámadás és az élet, és aki hisz Őbenne, ha meghal is él. Pál apostol pedig azt mondta: „hogy ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.”