Kietlen pusztában

Havasi legelőn sétálva, ropogott az elszáradt fű a lábam alatt, a legelő teljes terjedelmében kiszáradt. A napokban ugyan volt egy gyenge perme, de ez már a déli fekvésű legelőnek nem sokat számított. Az itt legelő szarvasmarhaállományt is elterelték valahova, gondolom, oda, ahol még találnak némi táplálékot.

A domboldalon leültem, és azon tűnődtem el, hogy a tavaly épp ilyenkor voltam itt, akkor még tehenek legeltek, felduzzadt seregélycsapatok jártak közöttük. Most úgy néz ki a terület, mint egy sivatag, sehol egy madár. Felmerült bennem, vajon tényleg a globális felmelegedés jelei-e ezek. Felidéztem magamban, hogy az utóbbi harminc évben menyi minden változott meg a természetben.

Ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet „cilipp- cilipp”. Tudtam, milyen madártól származik, tavasszal mindig ezt a hangot várom, pontosabban azt, hogy a hangadót meglássam, de mindeddig egyszer sem sikerült, mindig előbb hallom meg a hangot, majd utána látom meg a madarat. Most sem volt másként. Barázdabillegető-család szaladgált a kopasz legelőn.

Nekik ez a kietlen táj is bőséget nyújt, igaz, ebbe a legelőtulajdonos is nagymértékben besegített, mert istállótrágyát szórt szét a legelőn. De az öt fióka is igazolja, hogy ha van alkalmas hely a legelőn, ahova fészket rakjanak, akkor akár három fészekaljat is felnevelnek. Ugyanis áprilisban már fiókákat nevelnek, majd május-júniusban szintén, ezért augusztus-szeptemberben még belefér egy harmadik rend. Erre merek következtetni így szeptember utolsó napjaiban a barázdabillegető-családot látva.

A barázdabillegető vonuló madár, a telet a Földközi-tenger medencéjében tölti. Tavasszal az elsők között érkezik haza, és októberben vonul el.

Kelemen László