Mi leszek, ha nagy leszek?

A szakmákat bemutató sorozatunkban Czilli Aranka, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum magyartanára mesél arról, milyen körülmények játszottak közre abban, hogy ezt a hivatást választotta.

– Azt hiszem, hetedik osztályos koromban történt, amikor a kamaszkor viharai megtépáztak, hogy az emberek társasága helyett, ha egy mód volt rá, a könyvek társaságát választottam. Beszippantott a könyvek szeretete. Mindent elolvastam, ami a kezembe került. Aztán pár évre lehorgonyoztam a magyar irodalom klasszikusainál: Mikszáth, Jókai prózája, majd Arany János, József Attila, végül Ady Endre, Radnóti és Pilinszy lírája, és akkor már tudtam, hogy az irodalomról fog szólni valamiképpen az életem – magyarázta Czilli Aranka.

Pályaválasztásában nagy szerepet játszott egykori magyartanára.

– Líceumi éveimben olyan magyartanárhoz volt szerencsém, aki az elnőiesedett tanári szakmában már azért is kivételnek számított, mert férfi volt. Csendes, mindig nyugodt, „apukás” figura volt, aki nemcsak tanította a nagy költők, írók műveit, hanem akivel félig felnőtt fejjel beszélgetni tudtunk az irodalomról. Nem tananyag volt, hanem mindennapjaink részévé vált egy-egy mű kapcsán felmerülő kérdés, egy-egy irodalmi hős vagy motívum. Akkor, az ő példájától megittasulva döntöttem el, hogy magyartanár leszek – mondta.

Bizalommal volt tanára iránt, a verseit is megmutatta neki.

– Titokban már pár éve írogattam versikéket, aztán egy idő után kikértem a véleményét ezekkel kapcsolatban. Őszintén, néha kíméletlenül, máskor finoman egyengette az utamat. Nagy szomorúságom volt, hogy első verseskötetemből már nem tudtam neki adni.

Emlékszem, tizedikes lehettem, amikor úgy intézte, hogy egy kávényi találkozóra összehozott Cs. Gyimesi Évával, az irodalomtörténésszel, akinek a neve és az alakja legendaszerű volt. Aranymetszésről, kortárs irodalomról beszélgettünk. Szóval egy tanár, egy igazi, csupa nagybetűs tanár nem csak tanítja a diákot, hanem saját hiteles magatartásmintájával, egyéniségével és személyiségével valakivé teszi a formálódóban levő embergyermeket. És talán ez a tanári szakma legnemesebb, legszebb feladata, és egyben óriási felelőssége. Hogy a műfajok, műnemek, életművek és szóképek mellett megtanítson megtalálni azt az embert, akivé lenni akarsz.

Arra a kérdésre, hogy milyen szakmát választana, ha ma lenne tinédzser, mosolyogva válaszol. 

– El sem tudom képzelni. De igazából nagyon örülök, hogy nem most vagyok útkereső kamasz. Ma sokkal nehezebb. Mert okosak a telefonjaink, a tévéink és az óráink, s mi mellettük, közöttük lassan és észrevétlenül egyre jobban elbutulunk. De elképzelhető, hogy ma is a tanári szakmát választanám, nem csak az irodalom szeretete miatt, hanem azért, mert olyan jó nap mint nap annyi lelkes fiatal, lázadó kamasz között lenni. Nemcsak tanítom őket, hanem folyton tanulok is tőlük. Olyan könnyű őket szeretni, és olyan megsokszorozva hull vissza rám a szeretetük, hogy már csak ezért is megéri ezt a szakmát választani. Vagy talán ezért éri meg. Mert társadalmi elismerésre, anyagi jólétre és gazdagságra ne számítson az, aki ilyen terveket dédelget – összegezte Czilli Aranka.