Mi leszek, ha nagy leszek?

A szakmákat bemutató sorozatunkban Füleki Katalin, a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskola tanítónője mesél arról, hogy milyen körülmények játszottak közre abban, hogy ezt a hivatást választotta.

– Emlékeim szerint – már óvodás koromban is – bármikor kérdeztek arról, hogy mi szeretnék lenni, mindig azt mondtam, hogy tanítónő. A babáimmal is többnyire tanítósdit játszottam, majd később a kisebb unokatestvéreimet győztem meg, hogy vegyenek részt a „tanítási óráimon”. Családunkban is voltak, vannak pedagógusok: az apai nagymamám tanítónő volt, nagytatám zenetanár, nagynénéim, nagybátyáim között is voltak és vannak tanárok. Rálátásom volt tehát a tanári pálya bizonyos részleteire – mesélte a tanítónő.

Szeretett iskolába járni, szívesen tanult, és a tanító nénijét is nagyon szerette.

– Kiegyensúlyozottsága, kedvessége, szelíd hangja, megértő viszonyulása megmaradt bennem. Felnőttként és pedagógusként nyilván még jobban tudom értékelni azt a munkát, amit értünk tett. Abban az időben sok nehézséggel kellett megküzdeniük a tanítóknak. Ha csak a 40 tagú osztálylétszámot említem, már az is sokatmondó – tette hozzá.

Mint mondta, nem tudja pontosan megfogalmazni, hogy mi vonzotta erre a pályára, de az biztos, hogy soha nem bánta meg, hogy a pedagógusi hivatást választotta.

– Már kisiskolás koromtól tudatosan készültem erre. Hallottam persze, hogy a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőbe nagyon nehéz bejutni, de én nagyon elszánt voltam, és rengeteget tanultam azért, hogy ez sikerüljön. A szüleim is teljes mértékben támogattak ebben. Az a tény, hogy tizennégy évesen el kell mennem itthonról, bentlakásban kell laknom, hogy majd önállóan kell megoldanom bizonyos problémákat, fel sem merült bennem mint nehézség, annyira akartam, hogy ez a vágyam teljesüljön. Székelyudvarhelyen kiváló tanároktól tanulhattam, akiknek szívügye volt a tanítóképzés. Ugyanakkor remek társakkal hozott össze a sors, akik szintén mindent megtettek azért, hogy tanítók lehessenek. Rengeteget tanultunk egymástól, életre szóló élmény marad az együtt töltött idő – emelte ki.

Harminc év távlatából is úgy érzi, hogy jól döntött.

– Elsősorban azért, mert ez idő alatt soha nem fogalmazódott meg bennem, hogy mással szeretnék foglalkozni. Érettségi után volt egy elképzelésem, hogy talán beiratkozhatnék pedagógia szakra, mert azt nagyon szerettem, de aztán elvetettem az ötletet, mert igazából tanítóként akartam dolgozni. A körülmények úgy hozták, hogy ajánlatos volt tanítóként is felsőfokú végzettséggel rendelkezni. Ezért, több év tanítási tapasztalat után, tovább tanultam a Babeș-Bolyai Tudományegyetem kézdivásárhelyi kihelyezett tagozatán, ahol újabb tanítói és óvodapedagógusi diplomát szereztem. Nagyon szerencsés voltam eddigi pályám során: nagyszerű tanítványokkal, szülőkkel, tanítójelöltekkel és kollégákkal dolgozhattam együtt. Rengeteg szeretetet, segítséget, támogatást, megerősítést, pozitív visszajelzést kaptam tőlük. A tanítványoknak köszönhetően nagyon sok szakmai elégtétel, siker érzését élhettem át. Ezért nagyon hálás vagyok. Örömmel tölt el, hogy egykori tanítványaim nagy része fontosnak tartotta a tanulást, a munkát, a kitartást, értéknek tartja a tudást, és felnőttként is szorgalmasan, becsülettel, hivatástudattal végzi a munkáját. Számomra is a tanulás, a tudás, a lelkesedéssel, komolysággal végzett munka érték. Ezt az értékrendet próbáltam, próbálom közvetíteni minden generáció diákjai felé – summázta Füleki Katalin.