Munka és pihenés

Folytatjuk sorozatunkat, melyben közéleti személyiségek osztják meg gyerekkori vakációs emlékeiket a Cseperedő olvasóival. A mai részben Török Enikő, a Vadon Egyesület munkatársa eleveníti fel a szünidős emlékeit.

A nyári szünidőket kisgyerekként, majd kamaszként is nagyrészt szülőfalumban, Salamáson töltöttem. Szüleimnek mindig volt egy kis gazdaságuk, nekem meg kedvenc cicám, kutyám, kacsám, csirkém vagy kisgidám. Ezekről nekem is kellett gondoskodnom, főleg a vakációban.

A nagyszüleimnél is sok állat volt az istállóban, de köztük nagytatám Manci nevű lova volt a legjobban becsben tartva, aki több mint 20 évig „családtag” volt.

Minden alkalommal lovasszekérrel mentünk a mezőre szénát vagy sarjút szárítani. Ekkor még kaszával vágták a füvet és sarlóval aratták a búzát. Kalákában dolgoztak sokszor az emberek. Emlékszem, a mezőn sokkal finomabb volt a szalonna, a rakott krumpli, a csöröge és a főtt kukorica is, mint otthon.

Amikor befejeztem az első osztályt, Tamás nagybácsi lányától megörököltem a magasságomhoz illő gereblyét, így időben megtanultam, hogy mozog a figes-fogas. Ameddig a széna száradt, mi az unokatestvéreimmel játszottunk.  Kamasz koromban is találtam megfelelő eszközt, ha mezőre mentünk. De azért nem csak erről szólt a nyár: a ’80-as években szüleim többször elengedtek pionírkirándulásokra vagy a tusnádi matematikatáborokba.

Kertünk végében folyik a Maros, itt volt az én ,,tengerem”. A Fekete-tengerrel 10 éves koromban találkoztam először, amikor Ági nagynénémék magukkal vittek nyaralni. Örömmel gondolok vissza a családi eseményekre, népes családunk van, szűk körben is több mint 50-en vagyunk.  Nagyon örvendtem, ha esküvőbe kellett menni, mert akkor új ruhát kaptam.

Felejthetetlenek a kirándulások a környékbeli erdőkben, a Bánya hátánál az óriás hiribgomba- és rókagomba-gyűjtést is kedveltem.

Édesanyámmal sokat főzőcskéztünk együtt, édesapám volt mindig a türelmetlen főkóstoló.

De nem maradt ki gyerekkoromból a keresztszemes varrás sem, édesanyám kelim kézimunkát is sokat varrt, még eladásra is. Ebben én is többször segédkeztem, kontűrözés után én varrtam be a színes fonalat.

Ezek után a vakációban már csak a muzsikaszó hiányzott, így a szomszédunkban élő Kántor bácsi, aki akkoriban már több mint 80 év élettapasztalattal rendelkezett, harmonikázni tanított. Korából adódóan, volt, amikor elszunyókált, és ilyenkor újra meg újra vettük a kottát. Ennek is megvolt a haszna, édesapám volt a legboldogabb, és könnybe lábadt a szeme minden karácsony este, amikor harmonikával eljátszottam neki az Íme, egykor Szent István karácsonyi népéneket.

Házi feladatok, kötelező olvasmányok is voltak, ezeket mindig megoldottam, évközben is elég szorgalmas diák voltam. Az első könyv amit olvastam, egy jutalomkönyv volt, nagyon boldog voltam, amikor Dominics tanító néni az egész iskola előtt átadta nekem a Csipike című meseregényt, amelynek főszereplőjét a csíksomlyói Fodor Sándor álmodta meg.

A mai gyerekek vakációjához képest, úgy érzem, mintha legalább 100 éve lettem volna vakáción. Nem volt okostelefonom, okosórám, laptopom, és mégis örömteli nyári szünidők voltak.

Minden kornak megvannak az előnyei és ugyanúgy a hátrányai. Az a legfontosabb, hogy felismerjük ezeket. Ma azzal ártunk gyermekeinknek a legtöbbet, ha mindennel elhalmozzuk őket, és ezért nem tudnak igazán örvendeni a kis dolgoknak.

A nyári szünet után ma már más élményekről mesélnek a gyerekek. A világhálón képeket posztolnak vagy küldözgetnek, hogy színesebbé tegyék az élménybeszámolót! És sajnos vannak még ma is olyan gyerekek, akik számára az élményekben gazdag nyarak, különböző okokból elmaradnak.

Azzal, hogy felidézhettem a nyári szünidőket, úgy érzem, hogy az életre szóló élményeim most sokkal fontosabb helyet kapnak a szívemben. Gondolataimat Antoine de Saint-Exupéry idézetével zárom: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.