Napraforgó tányéron

A napraforgó sárga szirmai elszáradtak. Maggal teli fejét a föld felé hajtotta, már nem forgatja büszkén a nap felé, mint korábban.

Tavasszal pár magot ültettem, mindenik kikelt, és szárba szökkent. Szemlátomást nőtt, szára vastagodott, pedig csak kis virágot tartott még akkor. Később majd jól jött a vastag kemény szár, mert emberméretűre, sőt nagyobbra is nőtt, és a kis virág terebélyes tányérrá változott, tele magokkal.

Természet csodája, hogy egy magból lesz vagy száz. Minden tavaszon kimondottan azért ültetek napraforgót, hogy ősszel, amikor beérik, leszedjem, és majd télen felkínáljam a madaraknak.

A megérett tányérokat már begyűjtöttem, a padláson száradnak, de hagytam néhány szárat a madarak nagy örömére. Jött is egy tengeliccsalád, kedves énekükkel hívták fel magukra a figyelmet. Hallottam, hogy egy helyben maradtak, és a fiókák éles élelemkérő hangja el-elhalkul majd még élesebbre vált, gondoltam megnézem őket.

Óvatosan mentem hátra a kertbe, mert tapasztalatból tudom, ha hirtelen meglátnak, elrepülnek még akkor is, ha kellő távolságban vagyok tőlük. Nagyon figyelmes madarak. Ilyenkor ősszel összeverődnek, kisebb-nagyobb csapatokban járják a környéket a táplálék után, és ha egyikük vészjelt ad le, a csapat gondolkodás nélkül elszárnyal.

Óvatosan közelítettem meg őket, láttam, hogy a napraforgón ül az egyik fióka, szárnyait sűrűn rezegtetve, hangosan kérve a táplálékot. A madárszülő a napraforgó szárán kapaszkodva szedte ki a magokat, majd kibincselve adogatta a fióka szájába. Esélyem sem volt lefotózni, észrevettek, és már csak hullámzó röptükben gyönyörködhettem.

Stratégiát váltottam egy fotó reményébe, és hátul a kert sarkában meghúzódva vártam, hátha visszajönnek. A megfigyelt család ugyan nem, de érkezett egy másik csapat, leszálltak, de gyanút foghattak, mert gyorsan tovarepültek, azonban így is sikerült egy pár képet készíteni. Kissé bosszankodtam, mert amikor a kertben szorgoskodtam, dolgoztam, s nem volt nálam a fényképezőgép, akkor bezzeg nem repültek el.