Sürgés-forgás a napraforgón

Két közismert és közkedvelt vándormadarunk a gólya és a fecske vándorútra kelt. Több mint fél évet lesznek Afrikában, ahová a zord hideg tél elől, s az élelem hiánya miatt mentek. Mindössze négy–öt hónapot tartózkodnak itthon, de mégis ez az otthonuk, és nem Afrika.

Mert a madaraknál az otthon ott van, ahol születtek, felnőttek, ahol majd párba állnak, családot alapítanak, fészket raknak és utódokat nevelnek. Ugyan ősszel hívja az ősi ösztön, hátrahagyják istállók gerendáira tapasztott sárfészküket a füstifecskék, a villanyoszlopok tetején üresen maradnak a gólyafészkek, de tavasszal ezek a „lakások” újra benépesülnek.

Vándorút előtt állnak a füzikék, a barázdabillegetők, a rozsdafarkúak, a tövisszúró gébicsek, a szürke légykapók, ők októberig kivárnak, és ha kedvező lesz a „vénasszonyok nyara” akkor még egy ideig láthatjuk őket, gyönyörködhetünk bennük.

Vannak állandó madaraink, amelyek nem vonulnak el, egész évben itt vannak a környezetünkben, csak észre kell vegyük őket. Sokunk kedvenc madara a téli madáretetőkről jól ismert széncinege. Nyáron ugyan „rejtett életmódot él”, ritkán kerül szem elé. Voltaképp a fák belombosodnak a széncinege tojó egy alkalmas odúban tojásokat rak, és azzal van elfoglalva, nyolc–tíz, de van, hogy tizenkét kis széncinege is kibújik egy fészekaljból, amit csak a szülők szorgos etetéssel tudnak felnevelni. Ezért pirkadattól alkonyatig hordják a rovarokat, a mindig éhes fiókáknak. Szeptemberig képesek három fészekalj utódot is felnevelni. Ezután újra feltűnnek, és ismét ott keresnek-kutatnak a környezetünkben.

Télen a madáretetőből kiszóródott néhány napraforgómag, ami tavasszal szárba szökkent, most lehajtott fejjel áll az udvaromon. Egy széncinege felfedezte és rájár a finom csemegére. Még nincs itt a téli madáretetés ideje, de hagyom, hogy hordja a napraforgószemeket.