Szünidei emlékek

Sorozatunk mai részében Sikó-Barabási Eszter meseíró osztja meg gyerekkori élményeit a Cseperedő olvasóival.
Gyermekkorom nyarai a Bihar megyei Szalárdon teltek. Szerettünk ott lenni. Sok kincs volt ott: a nagyanyám, Mami, a macskák, és nem utolsósorban a magyar TV. Hát a magyar TV, az valami nagyszerű volt! Négyévesen ittuk-hittük minden szavát. A reklámokat is.
A macskák vízgázt vennének! – jelentette ki határozottan egy hang. Elképzeltem a macsekokat. Kietlen, fűtetlen kis szobájukban ücsörögnek, és a vízgázra ácsingóznak. De hiába, mert nem, nem és nem ad nekik a… vízgázárus (?). Miért nem vehetnek a macskák vízgázt? – hőzöngtem némán. Ott kell csórikáimnak fagyoskodniuk. Merthogy a vízgáz az olyasmi lehet, mint a földgáz – gondoltam. Legfeljebb nem annyira büdös. A Berettyóban fürödtünk, de nem lettünk büdösek, sőt, napillatunk volt, amikor megszáradtunk. Később megértettem a reklámszöveget. Átvertetek, macsekok!
Egyik kedvenc macskánk Jocó volt. Egy nyárvég alatt annyira a szívünkhöz nőtt, hogy nem lehetett otthagyni, hazahoztuk Szentgyörgyre. Anyjuk szülés után eldugta őket a padlásra avatatlan kezecskék, szemecskék elől. Amikor aztán kinyílt a szemük, elindultak felderíteni a padlást és a háztetőt. Tati nevű nagyapám még élt. Éppen sakkozott a nagy diófa alatt. Mondjuk pont apukám volt az alkalmi sakkpartner. Képzeljenek el egy rabbit meg egy diktátort egymással szemben. A sakkban egyenlők. Félnapokig játszottak egy-egy partit, míg valamelyik beadta a derekát és hibát követett el. Mondhatni szándékosan félrelépett.
Most is ott ül a két gondolkodó, és egyszer csak mattot ad nekik egy szürke szőrgolyó. Potty. Pont a sakktáblán landolt az első macska. Királyok trónfosztása. Még öt aprómacska szotyogott le a tetőről akkor. Macskaeső. Persze örökbe fogadtuk valamennyit a húgommal. A hálószobába is becsempésztük őket, altattuk, ringattuk.
Szalárdnak megvoltak az árnyoldalai is. Ahogy szüleink otthagytak, elkezdődtek a megbízatások. A rothadt szilva szedése cefrének, az öntözés, a gereblyézés és egyéb ilyen vakációs hangulat-lyuggató tevékenységek. Mindez talán a változatosság örömét lophatta volna az egyhangú játékunkba, de a Tati volt a parancsnok, és vele szó sem lehetett könnyedségről. Tartottunk tőle. A hirtelen elliluló fejétől, attól, amikor megindult felénk és hiába voltunk ezerszer gyorsabbak nála, mégis rettegéstől bénultan vártunk, amíg odaér, rossz lábát is odahúzza maga mellé és ütésre emeli ép kezét. Sosem sújtott le, de már szinte mindegy is lett volna.
Egy napon új, az eddigieknél sokkal szörnyűbb feladat elé állított. Kolorádó bogarat kellett szedni. A krumplilevélen üldögéltek, rágcsáltak békésen ezek a csíkos zakós legények, amikor lecsaptunk rájuk. A Tati ment elől, és mutatta, hogy mi a teendő. Gondoltuk, hogy leszedjük a bogarakat, s a földre ejtve széttapossuk. De Neki más volt az elképzelése a gyökeres bogárirtásról. A markába gyűjtötte a sok csíkost, s amikor már egy sem fért bele, betette egy mustáros dobozba, majd egyenként kiemelte és szétmorzsolta nikotintól sárga ujjai között. Mosolygott mindeközben, mi meg émelyegtünk, és egyet sem tudtunk elmorzsolni. Úgy éreztem, mintha valami bűzös titkot fedett volna fel nekünk, amire még nem voltunk felkészülve, amire úgy igazából nem is lehet felkészülni: hogy eljön majd az az idő, amikor majd mi is bármire képesek leszünk. Ezt hívják felnőttkornak…