Szünidős emlékek

Folytatjuk sorozatunkat, melyben közéleti személyiségek osztják meg gyerekkori vakációs emlékeiket a Cseperedő olvasóival. A mai részben Dancs Árpád nyugalmazott tanár az 1950-es, ’60-as évek világába kalauzol el.

Az elmúlt hetekben, mint „gyakorló” nagyapa sokszor voltam fültanúja, hogy milyen táborokat szerveznek a gyerkőcöknek, nehogy haszontalanul töltsék a vakációt. A cikk terjedelme nem lenne elég, hogy felsoroljam, milyen táborokba lehet ma menni, és itt jön a bezzeg, a mi gyermekkorunkról az ’50-es, ’60-as években, amikor nem voltak ilyen problémáink. A pionírtáborokba csak „megbízható”, káder-, esetleg munkásszülők gyermekei mehettek: az én maszek varrónő édesanyám Singer gépével kizsákmányolónak számított, így én még pionírnyakkendőt sem köthettem.

És mégis gyönyörűek voltak ezek a vakációk. A szomszéd Bodor családban hat gyerek volt, a nagyobbak szervezték a legmenőbb játékokat. Téglaporból paprikát, oltott mészből vajat, homokból sót, gipszporból, lisztet, cukrot „gyártottunk” és kezdődött a boltosdi. Máskor a lányok anyukám hulladék rongyaiból varrták a babaruhákat, mi, fiúk ezalatt irány a közeli Református Vártemplom várfalon belüli udvara, az egyik legszeretettebb játszóhelyünk, ahol az „egricsillagosdi” volt a menő. Máskor, nálunk az egykori kecskepajtában bábszínházaztunk, színházasdit játszottunk. Nemsokára profilt váltottunk, ugyanis egy szép nap megérkezett magyarországi unokatestvérem, és a drága jó Márta néni hozott egy diavetítőt, és beindult az „üzlet”. Volt egy csapatom unokatestvéreimből, barátaimból, gépész, kasszásnő, jegyszedő státusokban. Ezek belépőjegyes „előadások” voltak, néhány baniért három filmet is láthattak a három rózsai gyermekek.

A kirándulásokat nem a külföld, a tengerpart, vagy az egész világ jelentette, hanem ezek amolyan családi kiruccanások voltak, amikor hazajöttek a magyarországi rokonok. Ilyenkor kivonultunk flékenezni az Erős Oldalhoz, Sugásba, Előpatakra, vagy maximum Tusnádra, de az már nagy luxusnak számított. A legnagyobb királyság azonban 1957 nyarán volt, amikor a 3-as iskola kórusával és tánccsoportjával, vonattal bejártuk Erdélyt Enyedtől Nagyváradig, bemutatva a Ferencz Jenő, Kónya Ádám és Izsák Júlia tanárok által betanított műsort.

Engem előszeretettel küldtek Keserű Mariska nagynénémhez, aki Bodzafordulón lakott. Nagybátyám megbecsült kovács volt, és én a szomszéd gyerekek szemében voltam a külföldi, ugyanis egy szót sem tudtam románul, mégis megértettük egymást. Jókat játszottunk, halakat fogtunk, a csordát tereltük, eprésztünk és málnáztunk.

Volt, mikor egészen hasznos dolgokat is tettünk, ugyanis Berekméri Tóni tanár bácsi lelkiismeretesen foglalkozott azokkal, akik könyvkötést akartak tanulni nála. Én is jártam, és jó néhányat bekötöttem, vakációs tevékenységként, mert bizony akkor a könyveknek nagy értéke volt. Aztán a 3-as iskolából Kutasi tanár elvtárs vakációs feladatot is adott, amikor szovjet mintára bevezették a selyemhernyó tenyésztést. Minden osztály minden tanulója a naptár szerint be volt osztva, hogy mikor hozza az eperfa-levelet, ezeknek a büdi, és fejlődésük néhány fázisában nem túl szép élőlényeknek.

Aztán – ha netán unatkoztam volna – ott volt a zongora, amelyen nap, mint nap kellett gyakoroljak, és apámnak a teljes operett repertoárt leklimpírozzam. Ezt nem annyira szerettem, de mit adott a sors, ez lett a mesterségem.

Egy beállított zongorás kép, mindennapi tevékenységemről

Utoljára hagytam a kedvenc vakációs tevékenységemet, amely két „szentélyben” bontakozott ki hetenként kétszer-háromszor, a Vasile Roaită és a Textil mozikban. Ma, amikor elnézem a hasonló korú unatkozó gyerekeket, mindennel elhalmozva, nem tudom irigyelni őket, hiszen az életükből kimaradnak az igazi baráti, emberi kapcsolatok, meg az olyan élmények, amelyeket ma nincs, ahogy megkapjanak.

Ezeknek megvolt a maguk szépsége, lásd, hogy annyi év múlva is eleven emlékekként élnek. Igen is, nagyon boldogok voltunk, mindennek tudtunk örvendeni. Ezek voltak az igazi vakációk.