Drónnal jött az Emlékgyár

Kuvik kiáltására ébredtem pontban hajnali háromkor, a kakas még aludt. A zömök testű bagolypár a nyárutón jelent meg, a szomszéd épület egyik zugát szemelték ki maguknak. A költési, fiókanevelési idő erre az évre már lejárt, így minden bizonnyal a jövőt képzelik el itt a környékünkön. Volt idő, amikor fészkeltek, fiókákat neveltek, de már egy ideje eltűntek. Most, hogy újra megjelentek, drukkolok, hogy itt is maradjanak.

Rovom a megszokott utat Sepsiszentgyörgy–Erdőfüle útvonalon, a táv kb. ötven–hatvan perc autóval. Már minden gödröt ismerek, rutinosan kerülöm ki azokat. Napközben az ember még a tájat figyeli, ám éjszaka nem sokat lát belőle, de mégis mindig feltűnik, ha idegen árnyat látok. Kezdetben nem volt ez így, a mezőben minden kisebb bokornak azt hittem, hogy valamilyen vad, ezért gyakran lassítottam, hogy szemügyre vehessem, mi az. Ezekből a tapasztalatokból értettem meg, hogy miként tud a vadőr barátom, Ricsi (Román Richárd – szerk. megj.), éjszaka úgy végigvezetni az erdő sűrűjén, hogy ne nézzünk minden bokrot, csutakot vadnak, ugyanakkor a medvével való találkozást elkerüljük, de mégis a közelébe férkőzzünk megfigyelés, fotózás céljából.

A sötétben minden bokor medve

Egyetemi tanár barátom mesélte, diákjait vitte ki a mezőre hajnali vadlesre, egyszer csak egy jókora medve elmosódott alakja körvonalazódott távolban, a sötétben. Mivel nyílt terepen voltak, guggolva várták meg, amíg annyira kivilágosodik, hogy szemügyre vegyék a legelésző medvét. A beazonosítást a leszálló köd is zavarta, amikor már láthatóvá vált a megfigyelt célpont, akkor vették észre, hogy közel fél órán át egy a mezőre kihordott istállótrágya-halmot kémleltek. Mulatságos, de megesik az ilyen a terepen, nem szégyen. Aki még nem volt hajnalban vadföldön, a medvék birodalmában, ahol nagy valószínűséggel hamar szembe találja magát a házigazdával, az nem tudja, hogy ismeretlen tájon könnyű medvének nézni bármit. Sőt, sokszor még mozogni is látszik.

Első perctől Ricsire bíztam az irányítást, láttam, hogy szenvedélyesen szereti a természetet, a munkája a hívatása, nagy tisztelettel van a vadak, a természet iránt, ugyanakkor az is hamar feltűnt, hogy remek ismerője a környéknek. Éjszaka kellős közepén is úgy haladtunk az erdőn-mezőn, mint nappal. Valahányszor megyünk cserkelni, ő megy elöl, én a nyomában, és figyelem a kézjelzéseit, testbeszédét, és mint egy szófogadó kisgyerek, úgy hajtom végre az utasításokat. Csak ritkán szólalok meg, olyankor, amikor látom, hogy a távcsővel hosszasan pásztáz és hallgat. Ilyenkor suttogva kérdem: mi az? Medve! – jön a rövid válasz legtöbbször. És ekkor az adrenalin megugrik az emberben, hiába meresztem a szemem, nem látom, nem látok semmit, fogalmam sincs, hogy milyen távol van. Azt meg sem kérdőjelezem, hogy nem medve, de annál különlegesebb, kellemetlenebb érzés nincs, mint amikor tudod, hogy ott a medve a közelben, és nem látod. Majd Ricsi leengedi a távcsövet, és másik kezével mutatja, hogy hol, melyik bokor hajlatában figyeljem, és átadja a messzelátót. Ekkor megnyugszom, mert látom, hogy jó távol van a medve.

Bármilyen nagy a tapasztalat, és bármennyire óvatos is az ember, váratlan helyzetek előállhatnak, ezekből születnek a medvetörténetek. Velünk is fordult már elő, hogy minden tapasztalatunk, tudásunk ellenére a gondviselésnek volt köszönhető, hogy ép bőrrel megúsztunk egy-egy találkozást a nagyvaddal. Volt, mikor megleptük, amire észrevettük, már túl késő volt… Tartózkodtunk olyan helyen, ahol a medvék alszanak, ott álltunk hajnalban a medvék fekvőhelyén, egy sziklaormon, amikor megreccsent mögöttünk az avar, előttünk a mély szakadék, menekülési útvonal sehol, és volt olyan, hogy éjszaka közepén, az erdő sűrűjében kavarodtunk be az anyamedve és a bocsai közé…

Nekivágunk az emlékgyártásnak

Olasztelekre érve automatikusan felütöm az indexet, itt szoktam Ricsit megcsengetni, hogy érkezem, habár mindig tartjuk a megbeszéltekhez magunkat. Hajnalban azért nem csörgök rá, mert tudom, hogy ott szokott lenni már a találkahelyen. Átülök Ricsi autójába, és együtt megyünk tovább. A falu kijárata előtt egy fiatalember várakozik, megállunk, felszerelését bepakolja az autóba, és már megyünk is tovább. Deák András, Andris mutatkozik be. Az az Andris, aki a 102 éves Juliska néni története című riportfilmjével Budapestről elhozta a fődíjat a Kulturális Filmek Fesztiválján 2020-ban. Deák András (Andris) Szőcs Szilárddal (Szili) megalapította saját vállalkozásukat Emlékgyár néven, esküvői filmezéssel foglalkoznak, azzal a céllal, hogy megörökítsék az élet legszebb és legboldogabb pillanatait.

Az autóban a témát az elmúlt napok eseményire tereli Ricsi és Andris, nevetve elevenítik fel a hétvége mókás eseményeit, nem is sejtve, hogy napfelkelte után pár órára megrázó tragédia fog történni. A rövid, húszperces útszakaszon lehet beszélgetni nyugodtan, de amint kiszállunk, azonnal megváltozik a helyzet, az ember elhallgat, vadlesnél nincs helye a beszélgetésnek, érzékszerveivel a környezetet vizsgálja, és érzi, hogy mennyire sérülékeny a sötétben. Az autóban még átbeszéljük az aznapi forgatókönyvet, ami részünkről nagyon egyszerű, mindent úgy teszünk, mint mindig. Andris pedig drónfelvételeket készít, hogy legyen egy kisfilmünk Vadföldről, a medvék birodalmáról, ahova Ricsivel évek óta kijárunk esőben – hóban, holdvilágos éjszakákon, ragyogó napsütésben. Egy olyan kisfilm készüljön „amelyen a megörökített pillanatok megtekintése évek múltán is segít újra átélni az eseményhez fűződő sok, szép érzést és élményt” – ahogy azt az Emlékgyár ígéri weboldalán.

Az autót hátrahagyva gyalogosan haladunk tovább, a dombélre tartunk, ahonnan mindkét oldalra be lehet látni az erdő gyűrűjében fekvő mezőre. Szarvasokat pillant meg Ricsi, de még túl sötét van ahhoz, hogy felvételt lehessen készíteni. A vadfotózás egyik nehezített körülménye a nem megfelelő fényviszony. A vadak éjszaka aktívak, nappalra visszahúzódnak az erdő rejtek helyére pihenni, aludni. Mi pedig épp ezért jövünk ki hajnalban, hogy megfigyeljük, megörökítsük, amikor a vadak vonulnak vissza. Tudatában vagyunk, hogy nem veszélytelen a vadat becserkelni, de meg lehet közelíteni tizenöt, húsz méterre is úgy, hogy ne vegyen észre. Ebben barátunk a szél, mikor szembe fúj, amikor a szél átpártol a másik oldalra, olyankor a vad hirtelen felkapja a fejét, beleszippant a levegőben, és a következő percben már a hűlt helyét találjuk, legjobb esetben.

Ni, hogy mozog az a fa!

Virrad, szabad szemmel is jól lehet látni a medvét, amelyik egyenest felénk tart. A fényképezőgépet az állványra teszem, hogy videofelvételt is tudjak rögzíteni. Andrisék eldöntötték, a drónt nem engedik fel, még ha nagyon csábító is a helyzet, mert a medve túl közel van, nem lehet tudni, miként reagál a drón zajára. Ijesztgetni a vadakat pedig végkép nem áll szándékunkban. Végül az előttünk húzódó árok elvezeti a medvét egy másik irányba, és mikor mellénk ér, észrevesz, nagyot fújtatva elszalad. Csörtetve tűnik el az erdőfoltban.

A nap is felbukkan a hegy mögül, Andris a drónt felengedi, mi pedig Ricsivel elindulunk a magasles irányába. A térdig érő fűben óvatosan haladunk előre, felmegyünk a lesre, ahonnan meglátjuk a szarvasokat, kint vannak még a mezőn a szemközti oldalban. Jelzünk Andrisnak, és arra küldi a drónt. Lejőve a magaslesről, az erdőfolt irányába vesszük az utat. Sejtjük, hogy a medve már rég messze jár, de cserkelve megyünk a drónfelvétel miatt. Ricsi szól, hogy üljünk le a fűbe. Elkezdi távcsővel fürkészni a környéket, mintha keresne valamit, én is felemelem a fényképezőgépem, néhány kockát elkattintok, gondolva, hogy ezek a jelenetek is bekerülhetnek felvételbe, és ha történetesen most nincs is vad a közelben, végül is ilyen a terepezés. Nem is várható el, hogy egyszer kimegyünk felszerelésekkel, és akkor minden vad megjárja magát előttünk, hogy filmre vehessük. Majd az erdőfolt felé mutat: ni, hogy mozog az a fa! Arra nézek, nem látok mozgást, de mivel nem suttog, meggyőződésem, hogy a filmezés miatt mutogat és beszél. Ricsinek nagyon jó a humorérzéke, éles eszű, számtalanszor nevetetett meg, biztosan szerepet játszik. Amikor viszont azt mondja, mindjárt megfogatjuk magunkat, már hallom is az ágak ropogó, recsegő hangját, melyek a medve súlya alatt töredeznek le, miközben ereszkedik a fáról közvetlen előttünk. Már tudom, hogy ez nem vicc. Az történhetett, hogy a medve, amikor jött fel a mezőn, és észrevett, csak az erdőfoltig szaladt, majd megállt, és a drón zajától megijedve, felmászott a fára, majd a közeledésünkre lejött, morgott, prüszkölt, aztán elfutott. „Szerencse, hogy nem a hárombocsos anyamedve volt, amelyik ezen a területen szokott tartózkodni, mert az meglehetősen agresszív” – vigasztal Ricsi. Ez is épp elég az izgalomból, újra bebizonyosodik, hogy egy percre sem lankadhat az ember figyelme, amikor a medvék birodalmában jár.

„Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal”

A nap korongja eltávolodik a hegy tetejéről, mi pedig szedelőzködni kezdünk. A felvételek jól sikerültek. Őzek, szarvasrúdlik, medvék kerültek lencsevégre, és még a hárombocsos anyamedvét és a bocsait is megörökítette Andris. Gazdag a vadvilág, a vadföldön vaddisznó, őz, farkas, nyúl, szarvas, róka, sakál, hiúz, medve, borz, vadmacska, nyest mind fellelhető. A kisfilmünk (2,5 perces) egyébként megtekinthető a Vadföldön Facebook-oldalán.

Hazaérve, felhívom Ricsit, küldjön át pár fotót, amit ő készített, ekkor közli a szomorú hírt, amikor hazament, az édesapja kómába esett, és fiatalon elhunyt.
A hír ledöbbent. Mit tud az ember ilyenkor mondani a barátjának? Keveset. Amit tehet, együttérez, fájdalmában osztozik, és amiben tud, segít. Ahogy a Szentírás is mondja, „örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal”, és bízzatok abban, ha van örök vadászmező, akkor lesz találkozás.

Kelemen László