Esküjéhez hűen hozta meg a legfőbb áldozatot a katrosai harcok hőse

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1944. szeptember 3-án Mező Ferenc, a Kézdivásárhelyen állomásozó 24-es honvéd határvadász-zászlóalj tartalékos zászlósa hősi halált a Kászonokat Kézdiszékkel összekötő Katrosa-szoros fölött emelkedő Gombás-bérc közelében. Post mortem megkapta a II. világháború egyik legbecsesebb tiszti kitüntetését, a Horthy Miklós kormányzó által alapított Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet, amelye összesen huszonketten érdemeltek ki a közel 30 ezer honvédtiszt közül. Ő volt a 17. a sorban.

A 2014. május 10-én post mortem vitézzé avatott Mező Ferenc 1919. november 1-jén született a magyarországi Kőröstarcsán, egyes források szerint Budapesten. Az 1939-ben beregszászi állomáshellyel megalakított 24-es honvéd határvadász-zászlóaljhoz sorozták be, amelyet a második bécsi döntést követően a visszatért Észak-Erdélybe vezényeltek, 1940. szeptember 21-én vonult be Sepsiszentgyörgyre. Nem sokkal később a hadvezetés Kézdivásárhelyt jelölte ki állomáshelyéül, a céhes városba november 1-jén, ünnepélyes külsőségek közepette masírozott be az akkor még többnyire anyaországi katonákból álló alakulat, soraiban minden bizonnyal Mező Ferenccel.

A 21. életévét taposó fiatalember a haza szolgálata mellett magánéletére is időt szakított. Így ismerkedett meg egy kézdivásárhelyi kereskedő lányával, Bene Arankával, akivel hamarosan eljegyezték egymást, közös életet terveztek. A sors azonban másként rendelkezett. 1944 elején ugyanis olyan változások következtek be a keleti fronton, amelyek döntően befolyásolták a háború kimenetelét. Március 1-jén Székelyföldön is általános mozgósítást rendeltek el, a zászlóalj megkezdte a felkészülést a keleti határ rá háruló, a Répát-tetőtől az Ojtozi-szorosig húzódó szakasza védelmére.

Az augusztus 23-i román árulást követően világossá vált, hogy rövidesen hatalmas szovjet nyomás nehezedik a Kárpátok hágóira. Augusztus 27-én a túlerőben levő ellenség már be is vette Sósmezőt, és mivel az augusztus 26-i áttörést követően az Úz völgye irányából – Akloson át – is fenyegették a Kászoni-medencét, az aknavetőkkel, páncéltörő ágyúkkal és egy géppuskás-szakasszal megerősített 24/3. határvadász-századot a Kászonok feletti magaslatokra rendelték az egyik, mintegy 30–40 főt számláló géppuskás-szakasszal egyetemben, amelyet Mező Ferenc irányított, és akire élete utolsó napján embert próbáló feladat hárult.

Végső búcsú a kedvestől

Előtte való nap, szeptember 2-án azonban még bement Kézdivásárhelyre, elbúcsúzni a mennyasszonyától, ugyanis tudta, hogy alakulatát tovább vezénylik. Vélhetően ekkor találkozott utoljára ottani barátjával, a nála tizenegy évvel idősebb, kézdivásárhelyi (de berecki születésű), zászlósként szintén a 24-esek kötelékében szolgáló Laczkó László ügyvéddel is – legalábbis ezt tartják ennek utódai.

„Szeptember 3-án Kászonjakabfalva fölött, a falutól délkeletre, az 1051 méteres Nyír-ponk és a Katrosa közötti térségben a 24. határvadász-zászlóalj géppuskásszázadának egy szakasza volt védőállásban. A nap folyamán a támpontszerű vonalat többször érte túlerős szovjet lovassági és gyalogsági támadás, amelyet visszavertek. Mező zászlós, a géppuskásszakasz parancsnoka, miután tűzgépei részben harcképtelenné váltak, részben elfogyott a lőszerük, részben pedig irányzói és kezelői egymás után estek el, vagy sebesültek meg súlyosan, maga feküdt a még üzemképes egyetlen géppuska mögé. Már több sebből vérzett, amikor még mindig sikeresen verte vissza az újra és újra rohamozó szovjet gyalogságot. Pisztollyal és kézigránáttal vívott közelharcban esett el az egyik tüzelőállásban, de sebesült, halott bajtársait, fegyvereit, esküjéhez híven ragaszkodva nem hagyta el. Példás helytállásáért és az ellenség előtti, kimagaslóan vitéz és önfeláldozó magatartásáért halála után az egyik legmagasabb magyar háborús kitüntetést, a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet kapta meg, a M. kir. Honvédség 17. tagjaként.”

(Illésházi Péter: A honvédség erdélyi harcai 1944-ben)

Mindeddig úgy tudtuk, hogy Mező Ferenc géppuskás-szakasza a Nyír-ponkon fészkelte be magát, illetve fogadta a szovjet lovas- és gyalogsági rohamot, jó másfél évtizeddel ezelőtt Szima Csaba kézdivásárhelyi honvédhagyomány-őrző is ott jelölte meg kezdetleges kereszttel a hősi halála helyét azzal a szándékkal, hogy oda majd kopjafát állítanak az emlékére. A 24-es honvéd határvadász-zászlóalj itteni ténykedésének egyik legtájékozottabb kutatójaként közismertté váló helytörténész azonban azóta arra a meggyőződésre jutott, hogy az állásuk ettől pár kilométerrel keletre, a Nemere-hegységgel párhuzamos Répát-hegység második legmagasabb (1198 m) pontján, a Gombás-bérc alatt keresendő, ahol meg is találta az egykori „támpontszerű vonal” nyomait.

A Kászonjakabfalvát megszálló és innen a Salutaris-forrás mellett a gerincre kijutó szovjet csaptok észak felől előrenyomulva próbálták oldalba kapni a katrosai völgyzárat, ám itt Mező Ferenc géppuskás-szakasza állta útjukat négy géppuskával. Áldozathozataluk nem bizonyult hiábavalónak, hiszen a vonalat nem adták fel, amíg a zászlóalj 3. puskásszázada a Katrosa felől a segítségükre nem érkezett, és az ellenséget vissza nem verte. Az egész hadművelet során példásan (talán a legpéldásabban) helytálló 24-esek egészen szeptember 11-ig tudták tartani magukat, amikor is – bekerítésüket elkerülendő – megkezdték a visszavonulást: a Bereck–Lemhény térségből a Kézdivásárhely – Torja – Sepsibükszád –Tusnádfürdő menetvonalon, a Kászon vidékéről pedig a Nyergestetőn át, Csíkszereda irányába.

Kezét hozzákötözte a géppuskához?

A korabeli visszaemlékezésekben az a kép rögzült, hogy a több sebből vérző Mező Ferenc utolsó erejével hozzákötözte kezét az egyetlen, még működő géppuskához, hogy akkor is tüzelhessen, miután az ellenség kioltotta életét, és hogy az arcát végül gránát roncsolta szét. A szovjeteket annyira felbosszantotta hősi helytállásával, no meg a nekik okozott tetemes veszteséggel, hogy nem engedték eltemetni, elrettentő példának közszemlére hagyták Kászonjakabfalván. Az éjszaka folyamán azonban tiszti legénye átkúszott az őrszemek között, parancsnoka holttestét kilopta onnan, és szekérrel Kézdivásárhelyre szállította – mesélték.

Szima Csaba azonban ezt már az utókor színes képzelőereje számlájára írja. Szerinte ugyanis aki ismeri a Schwarslose-géppuskák működési elvét, nehezen tudja elképzelni a „rákötözött kéz” verzióját, másrészt ha a szovjetek kezére kerül a holtteste, egészen biztosan „megszabadítják” a csizmájától és a derékövétől. Márpedig a ma a kézdivásárhelyi Laczkó-kriptában nyugvó honvéd maradványain mindkettő rajta van.

Az sem tisztázott, miként került a Laczkó család sírboltjába. Vélhetően ott csak ideiglenesen akarták elhelyezni azzal a gondolattal, hogy később átviszik menyasszonya családjának kriptájába, de erre már nem került mód (Bene Arankáék előbb Magyarországra menekültek, majd 1956-ban Ausztráliába emigráltak), így ez maradt a végső nyughelye, ahol a Történelmi Vitézi Rend kezdeményezésére 2014. október 11-én emléktáblát avattak. Ugyanitt v. Laczkó László emlékét is márványtábla őrzi – az ő hősi helytállását ugyancsak halála 80. évfordulóján, november 3-án idézzük fel.

A 24-esek és Kézdivásárhely

Egyes források szerint 1848 októberében, miután a Délvidéken berzenkedő szerbekkel küzdöttek, a 15. székely gyalogezred II., kézdivásárhelyi zászlóalját Pestre vezényelték új felszereléssel való ellátás végett. Miután ez megtörtént, ez lett az első székely határőrzászlóalj, amelyet honvéd zászlóaljnak neveznek át, és a 24-es hadrendi számot kapta, Kossuth Lajos kormányzó felesége vállalta a zászlóanya szerepét. A kiegyezés után, 1886-ban a 24. magyar királyi honvéd gyalogezred harmadik zászlóalja települt Kézdivásárhelyre.

Magát a 24. határvadász-zászlóaljat 1939 januárjában állították fel Beregszász székhellyel, a 7. határvadász-dandárnak alárendelten. Súlyos véráldozattal járó, jelentős szerepet vállalt Kárpátalja visszaszerzésében; Husz városából, ahová később a zászlóaljat áttelepítették, 1939. március 16-án űzték ki a főként ukránokból álló Szics-gárdát.

1940. szeptember 5-től részt vett az erdélyi bevonulásban. Sepsiszentgyörgyre szeptember 21-én érkezett meg; parancsnokságát előbb ide, majd Kézdivásárhelyre telepítették, elnevezése hivatalosan „m. kir. 24. székely honvéd határvadász zászlóalj”-ra módosult. Három puskás- és egy géppuskás-századból, továbbá nehézfegyver-századból állt; a puskásszázadokat 12 golyószóróval, 2 nehézpuskával és 2 gránátvetővel, a géppuskás századot pedig 12 géppuskával és 4 aknavetővel látták el. A zászlóalj 1. századát Bereckre, 2. századát Sósmezőre, majd Ojtozba helyezték át, az 1941-ben felállított 24/1. erődszázad szintén Ojtozba, az 1943-ban felállított 24/2. erődszázad Kászonújfaluba került. A közlegényállományt 1940. december 1. után főként környékbeliek alkották, akik kemény kiképzésen estek át.

Az 1944. március 19-i mozgósítást követően a zászlóalj létszáma elért az 1650 főt. Augusztus 27-e és szeptember 11-ke között kitűnően helytállott a többszörös túlerővel támadó és hatalmas technikai fölénnyel bíró ellenséggel szemben, amikor számára is elrendelték a visszavonulást, és Görgényüvegcsűr környékén foglalt új védelmi állást. A teljes állománya, ha a két erődszázadot is ide soroljuk, amelyeket a zászlóalj állományából szerveztek meg, és 1942. október 1-jétől a 9. határvadász-dandárnak rendelték alá, illetve annak a védelmi rendszerébe illesztették, Szima Csaba számításai szerint több mint kétezer fő lehetett. Csak az október elejéig zajló küzdelemben az alakulat legénységének mintegy 60, tisztikarának pedig több mint 70%-át veszítette el, maradványait október 12-én a Besztercétől nyugatra fekvő Kerlésnél verték szét.

Címlapfotó: Kocsis Károly