„Fenyő-identitás” jellemzi a székelységet

Belső tavasz néven hirdet relaxációs és önismereti autogén tréninget a kézdivásárhelyi Szabó Melinda szakképzett relaxációs és szimbólumterapeuta. A szakemberrel ennek kapcsán pályájáról, az elmúlt időszak kihívásairól, a „székely lélekről” beszélgettünk.

– Hogyan vezetett az ön útja a pszichológusi szakma felé, mikor, miért döntötte el, hogy ezzel szeretne foglalkozni?

– Nyolcadikos voltam, amikor elolvastam az Ötödik Sally című könyvet, melyben egy tudathasadásos nő a főszereplő, öt énje van. Kamasz voltam, és gondolom, én is kerestem a saját énjeimet, de akkor lenyűgözött az emberi lélek bonyolultsága, színessége. Előtte az irodalom érdekelt, valami ezzel kapcsolatos pályát fontolgattam, szisztematikusan, korok szerint olvastam a műveket. Aztán nem kellett sok idő, és rájöttem, hogy a költők, írók ugyanazokra a kérdésekre keresik a választ, ugyanarról beszélnek. Arról, hogy mit tudunk kezdeni a szerelemmel, a fájdalmakkal, gyásszal, a nemzetiségünkkel, krízishelyzetekkel, mi értelme van az emberi életnek, hol van a helyünk a nagyvilágban, mit tudunk kezdeni a társunkkal, hogyan tudunk kapcsolódni stb. Családomban volt segítő szakma, a nagyszüleim gyönyörűen gyakorolták az orvoslást, valószínű, hogy ez is meghatározó volt az életemben.

– Miként készült erre a pályára, hogyan képezte magát?

– Kezdetben szociális munkát tanultam, aztán következett két év mentálhigiénés, két év meseterápiás képzés, és már lassan tíz éve lépkedem a családpszichoterápiás képzés különböző lépcsőfokait. Ezzel párhuzamosan tanulom a relaxációs és szimbólumterápiát, valamint végzem a klinikai pszichológia mesterit.

– Mit adott önnek személyesen ez a pálya, és mi az, amiben úgy véli, leginkább segítségére volt másoknak?

– Azt mondják a nagyok, hogy az ilyen jellegű pályát elsősorban azért választjuk, mert a saját életünket, múltunkat, hozzátartozóinkat akarjuk meggyógyítani. Van is benne valami, természetesen ezt a szakember idővel levetkőzi, jómagam is ezt tettem. A fent felsorolt képzések mindegyike tartalmaz önismereti munkát is, az elméletekben is nagyon sok mindent találtam, amit öngyógyításra használtam. Azt mondhatom, hogy ez már megérte a sok képzést, vesződést, személyesen is sokat segített, hatása van a családomra, az életemre. Természetesen nem lettem tőle tökéletes, nem élek idillikus életet, ha elakadok, énmagam is terapeutához fordulok. Ugyanakkor a kliensek is tanítanak, kölcsönösen vagyunk hasznára egymásnak. Egymás tükrei vagyunk, amikben a fájdalmat is, de a jót is látni, az értékeket, mindazt, ami ösztönző, és tovább vihet. Azt hiszem, ez az, amiben segítségére voltam, vagyok másoknak. Sajnos ritka az életünkben az olyan kapcsolat, amiben igazán megmutathatjuk önmagunkat, anélkül, hogy sérülnénk. A terápiában ezt tudom biztosítani, azt az élményt, hogy beül valaki és végre önmaga lehet anélkül, hogy e fölött valaki ítélkezne. Jó érzés, hogy a sok-sok év alatt, különböző programok során, segítettem már gyermekeknek, kamaszoknak, tanároknak, szülőknek, családoknak meglátni valami értékeset.

– Úgy tudni, a jelenlegi helyzet (járvány, karantén stb.) megviselte lelkileg, pszichésen az embereket. Szakmabeliként mit tapasztalt, valóban így van-e? Gyerekek esetében is érezhető?

– Igen, azt tapasztalom, hogy megnőtt a szorongásos állapotok száma, főként, ha a munkahely, anyagi helyzet is bizonytalanná válik. És hát „fel kell kötnünk a gatyánkat” a társas kapcsolatokat illetően is. Szülinapoknak, esküvőknek, keresztelőknek, ünnepeknek, de sok helyen még a kávézásnak is befellegzett egy ideig. Új és nagyon kellemetlen érzés az egymástól való félelem is, ami gátolja az ölelkezéseket, kézfogásokat. De azt hiszem, hogy leginkább valóban a gyermekek, kamaszok, fiatalok károsodtak kapcsolati, fejlődési szinten. Fontos élethelyzetek maradtak ki: udvarlás, az identitás csiszolódása kortárs csoportokban, önállósodási lépések az egyetemisták körében stb. A leghangsúlyosabb, amivel a praxisomban találkozok, az a számítógép-függőség középiskolások körében. Ez a probléma hatványozódott. Ugyanakkor a jelenlegi helyzetnek (karantén, online tevékenységek) van pozitív hozadéka is: kreativitásra késztette az embereket, arra ösztönözte, hogy élhetővé tegyék az új helyzeteket.

– A fentiektől függetlenül, mit tanácsol, mit tehetünk azért, hogy kiegyensúlyozottabban, egészségesebben éljük a hétköznapokat? Vannak erre praktikák?

– Tetszik a praktika szó, valóban arról van szó, hogy minden változás kicsi dolgokkal kezdődik, és ahhoz csupán apró trükkök, gyakorlatok kellenek. Elég, ha egyszerre csak azt változtatjuk meg, hogy hogyan gondolunk valamire, csak egy gondolatot, és attól a perctől elkezdjük hozzá igazítani az érzéseinket, a cselekedetet. Nagyon sok kis praktika van, tulajdonképpen ebből áll a munkám. Recept is van, egyensúlyra, hétköznapokra stb., csak az összetevők mindenkinél változnak. Nem főzünk egyformán, a lényeg, hogy főzzünk.

– Tapasztalata szerint van-e nyitás az emberekben, könnyebben kérnek-e segítséget pszichológustól? Régebben ez nem volt jellemző, tudatlanság és előítéletek miatt ódzkodtak.

– Úgy gondolom, hogy a környékünkön ez most is így van, nagyjából csak akkor keresnek pszichológust az emberek, ha már nagyon nagy baj van. Ritka az, aki azt fogalmazza meg, hogy el van akadva valamiben, úgy érzi, hogy nem tud tovább lépni, vagy csak feszült, vagy ingerlékeny, vagy türelmetlen a gyermekekkel, vagy nehezen megy a kommunikáció, vagy túl gyorsan nő a gyermek stb. Akkor keresnek szakembert, ha már az a bizonyos akadály depressziót okoz, vagy már nagyon rossz a viszony a gyermekekkel, vagy a gyermek már tünetet mutat stb. Mifelénk még mindig úgy él a köztudatban, hogy aki elmegy pszichológushoz, az rögtön kap valamiféle diagnózist, és olyan dolgokat kell mondania, amiket nem akar, és nagyon nagy szégyen zúdul a fejére. Természetesen ez nem így van, terápiában a kliens az úr, ő diktálja az ütemet, ő hozza a témát, és mindig csak akkorát kell lépjen, amekkorát szeretne. Nagyon sok tévhit él a terápiával kapcsolatban.

– Vannak-e sajátosan „székely” lelki problémák, amik a helyzetünkből, az alaptermészetünkből (zárkózottság) fakadnak?

– Azt hiszem, az első, ami eszembe jut, és amit saját magamon is tapasztaltam, hogy nem tanulunk meg beszélni, elmondani azt, amit gondolunk, egyáltalán jelezni, hogy gondolunk valamire és vannak érzéseink. Nem tanulunk meg konfrontálódni. Egy másik dolog, amiről úgy gondolom, hogy „székely” lelki probléma, az a „fenyő-identitás”: nem hajlunk, bármi van, egyenesen állunk, maximum kettőbe törünk. Gondolok itt arra, hogy megvan a viszonylag merev elképzelés arról, hogy milyen a tisztességes, normális életmód, és ha bárki kilóg a sorból, hamar kiközösítik. Nem sokat gondolkoznak azon, hogy vajon mi bántja, miért is teszi, amit tesz. Szóval nem vagyunk toleránsak, döcögősen megy a másság elfogadása, a hajlékonyság. Amúgy én is szeretem a fenyőket, de nem az egyetlen identitásom, néha próbálok fűzfa lenni.

– Mit kell tudnunk a nemsokára induló, ön által vezetett kurzusról?

– Az autogéntréning egy relaxációs, önismereti módszer, ami nagyon sokat segít elsősorban a szorongásos, pánikos megbetegedésekben, de az immunitás, testi, lelki egyensúly kialakításában, megtartásában is. Egy összerendező módszer, amire úgy gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben nagyon nagy szükség van. A nevében benne van, hogy autogén, vagyis az elsajátítása után egyedül is használható, és tréning, mert gyakorlás alapú.

15 alkalom a betanulás, lehet jelentkezni egyénire és csoportosra is.