Fontos magunkkal jóban lenni

A Selye János Pszichoklub, illetve Dulányi B. Szidónia meghívására Tari Annamária, a Nyitott Akadémia egyik népszerű pszichológusa tartott előadást november közepén a Székely Mikó Kollégium konferenciatermében mindennapi életünk szorongásairól és örömeiről. Mindenkit érintő téma, Tari Annamária pedig szemléletes példákkal és csodálnivaló lendülettel világított meg kevésbé nyilvánvaló összefüggéseket.

Attól függetlenül, hogy hányadik században vagyunk, vannak általános szorongások, ilyenek az önértékeléssel kapcsolatosak, az egzisztenciális félelmek és a valós élet eseményeihez kapcsolódók. Ma pedig nem lehet kihagyni a közösségi médiát, és az abból fakadó új szorongásokat és örömöket.

Magyarországi kutatások szerint a 20–30-as korosztály bizonytalanabb, mint az előző nemzedékek, nem tudja, merre induljon. A szülőket nyomja a saját egzisztenciájuk fenntartása és a gyermek elindítása, így könnyű az örömöket elfelejteni, és robotpilóta üzemmódban működni hétfőtől péntekig, majd amire nem jutott hét közben idő, bepótolni szombat-vasárnap. Selingman találta fel a tanult tehetetlenség fogalmát, ami akkor alakul ki, ha sokszori kísérletezés után is kudarcba fullad a cselekvés, de ugyancsak Selingman szerint az örömöt is lehet tanulni, Csepeli György szerint pedig ügyelni kell arra, hogy cselekvő és ne szenvedő igemódban éljünk.

A tanult pozitivitás azt jelenti, hogy az embernek szorult helyzetben muszáj valami valós jóra gondolni, felidézni valamit, ami örömöt okoz. Ezt nemcsak egy Nobel-díjas, egy milliárdos tudja megtenni, hiszen lehet ez a jó egy három évvel ezelőtti húsleves is, ami „nekem sikerült, én szereztem örömöt vele”. Ezt az örömlistát kell megalkotnunk és leszoknunk arról, hogy „to do” (napi tennivaló) listát csinálunk 73 tennivalóval, amivel estére nagyon rossz érzést keltünk magunknak, ha nem sikerült mindeniket teljesítenünk, ahelyett hogy örülnénk a háromnak, ami megvan. Tehát fontos, hogy ne szorongásvezérelt kudarcstratégiával éljünk, hanem egy örömelvű attitűddel.

Offline életünk is ér még valamit…

Ma már tudatosan kell ügyelni arra, hogy el ne szálljon offline életünk, ami régen az egyetlen volt, és ne gondoljuk, hogy az már nem ad semmit. Aki aktív online életet él, és sokat van a közösségi médiafelületeken, soha ne higgye, hogy az ott megszerezhető öröm olyan, mint az offline, mert nem. Igaz, minden csoportszám-növekedés, minden lájk, jó fotó, video, azonnali dopaminlöketet ad az agynak, de addiktív, olyan mint a heroinfüggőség, és pont olyan nehéz leszokni róla. A harmincasoknál nagy a jelentősége annak, hogy ha valaki átél valami rendkívülit, kinek mondja el, és hogyan kezdi el feldolgozni: azonnal posztol, vagy vár délutánig, mert van valódi barát, akivel megbeszélje. Az elmúlt 4 évben még inkább nárcisztikus lett mindenki, csak a saját érdekét nézi. Eközben a pénztől való félelem már olyan erős, hogy már akkor félünk a lecsúszástól, mikor még semmi sem utal rá. A pénz bizonyos tömeg fölött érzelmileg semmiféle változást nem hoz, de hiánya a fogyasztói társadalomban igazi katasztrófa. Pénze az embernek akkor van, ha van munkája. A baby boom és az X-generáció még úgy tudta, rendes embernek egy munkahelye van, míg az Y- és Z-generáció másfél–két évnél tovább nem dolgozik egy helyen, csak ha lúzer, vagy az apjáé a cég, mindig megy tovább új lehetőségek után, ami akkor jó, ha vannak ilyenek, és az illető tudja, mit szeretne.

Gyorsan! Gyorsabban!

Individualista és gyors életet élünk. Gyorsan kommunikálunk. Szemtől szemben az idősebb nemzedék még lassan beszél, a fiatalok viszont már sokszor online, töredékesen, érzelem nélkül. Ez a netspeak (netbeszéd) nem tudja azokat az emberi jóérzéseket adni, amit egy teljes emberrel folytatott beszélgetés adhat meg az ekkor létrejövő közös érzelmi tér. Tudott dolog, hogy az információ 30%-át tolmácsolják a szavak, 70%-ot pedig a hangsúlyok, a mimika, testbeszéd. Fontosabb az, ahogy mondjuk, mint amit mondunk. A netspeakes írás-olvasás a gyorsasággal együtt valamit elveszít. Például a levélírás egy lassú folyamat volt, és az érzelem is lassú volt, amit átéltünk. A levelem címzettje szintén lassan olvasott, és átélte ezen érzelmeket. Amikor egy harmincas nő azt érzi, hogy nem szeretik, és elönti a szorongás, egy képernyőnyi szívecskét küld a pasijának: ez kicsit agresszív gesztus, és ordít mögüle a szorongás. Ebben az értelemben az online tér olyan, mintha segítene e szorongásokon, gyorsan lehet kérdezni, megerősítést várni, megmutatni magunkat. Kicsi kapcsolatkortyokban érintkezünk és töredékmondatokban igényelünk valódi érzelmeket, pedig személyiségünk még múlt századi módon van huzalozva. Érzelmeink lassan tudnak elindulni és fejlődni, megerősödni, és csak így tudnak támaszt adni.

Az a régi udvarlás

Késleltetett találkozások és hívások. Mire két ember az ágyig jutott, közöttük tényleg volt érzelem. Lehetett készülni az eseményekre. Három–négy éve a rendelőkben azt látjuk, hogy ezt a szakaszt ma mindenki levágná és ez főleg a fiatal lányoknak okoz szorongást. Nem volt ghosting és banching (szellemé válás és kispadoztatás), azaz gyors eltűnés és várakoztatás. Ma két húszéves simán megteszi, hogy idejekorán lefekszik egymással, és akkor a nő felteszi a kérdést, hogy akkor most járunk? Erre a fiú dünnyög egyet, és reggel 7-kor már nincs az ágyban, a lakásban és a közösségi médiában is törölte magát. Mire a lány nem törik össze, hanem „szkanderezni” kezd, és „meg fogja bánni”- fenyegetőzik. A mai párkapcsolatra sokkal inkább jellemző ez a szorongásvezérelt agresszió, ami lehet régen is megvolt, de időben nagyon elnyúlt.

Az online térben infantilizálódunk

Az életkorral nő a reakcióidőnk és a kivárás, így tanította a fejlődéslélektan. Másfél évesen még dühönghetünk az azonnali Túró Rudiért, 18 évesen ciki. A közösségi média azonnali érzelmi szükséglet kielégítése mindenkit visszavisz a rúgkapáló másfél éves korba. Ha azonnal posztoljuk, mit csinálunk, a csütörtöki kajafotót, amit látunk, amit nézünk, megveszünk, az hasonlít arra, amikor kétévesen a bilin azt mondtuk, anya, nézd, sikerült.

Az online térben senki nem veszi észre, hogy 15 és 50 között elindul visszafelé ezen a csúszdán, és infantilizálódik. A gyorsulás addiktív. mint a heroin.

Egy melbourne-i pszichiáter doktornő felterjesztette egy konferencián, hogy az életkori szakaszokat 5 évvel ki kellene tolni. A 18-nak a mostani 23 felelne meg. A mostani 18 az a régi 13. Furcsa, hogy az életkor előre haladtával tudnunk kérne vágyni és várni biztonságra, érett érzelmekre, biztonságra, de gyors igényeink vannak, azonnali visszajelzés igényünk van, ami kifejezetten gyermek személyiségre vall egy középkorú személyben.

Egyedül vagyok magammal

Az hogy mit kapunk, mit érünk el, milyen jutalmaink lesznek, milyen örömök és milyen kínok az életben, a karakterfüggőségen túl a szociokulturális környezettől is függ: hogy ki vesz körül, és mit csinálunk.

Az, hogy mikor és hogyan érezzük jól magunkat a bőrünkben, attól függ, mit kezdünk a szeparációs szorongással: tudunk-e egyedül lenni, képesek vagyok-e önmagunkat elviselni. Az állandóan szóló zene a fül rágógumija, megszünteti a szeparáció tűrést. De ha nem tudok egyedül lenni, nem működik a belső párbeszéd. Valamennyi önreflexióval pedig rendelkezni kell, legalább egy héten egyszer érdemes is az érzelmeinkről, önmagunkról és másokról gondolkodni.

Ha az anyának van önértékelése, keretrendszere nem lesz nehéz a gyermeknek is határokat szabni ébren maradásban, okostelefon-használtban, ugyanakkor elviseli a gyermeke agresszióját is, mikor az megvonási tüneteket mutat. Ha nem így történik, ha a gyermek felülírja a szülők akaratát, az a leginkább szorongáskeltő élmény. Hiszen így ő az erősebb a családban, de akkor őt ki védi meg? Ha szülő csak túlélő stratégiával van felfegyverkezve, az megúszásról szól. Holott a cél, hogy egy életszerető felnőttet neveljünk, aki ne ismételje a tudattalan viselkedési mintázatokat, és felnőtt korában is hasonló embereket gyűjtsön maga köré. Ezért mindenkinek erőfeszítést kell tennie azért, hogy a gyerekével jól legyen.