Gondolatok a konyhában

Az utolsó három méteren megérkezett hozzánk is a kánikula, két egész napra fizetett be egy még működő gyergyói panzióba, aztán tovább is állt. Jó volt, míg itt volt, visszavárnánk, de sajna, ebből tán csak a következő nyáron lehet valami, ugyanis itt oson máris nyomában az ősz.

Megkezdődtek a ködös, hűvös reggelek, a delet is elüti a harang, mire felszárad a pára. Tanszerek halmait kerülgethetjük az üzletekben, mert ugye a tanításnak kezdődnie kell, bár még túl sokan nem tudják, hogy hogyan. Gondos(nak vélt) szülő terepmintás arcmaszkot vásárolna csemetéjének, mert, míg meg nem kapja a 350 lejes egyenruháját, nem mindegy hogy miben jelenik meg a mindennapokban. Mindeközben örvendeznék, hogy nincs iskoláskorú gyermekem, ha nem nyomasztana folyamatosan, hogy mivé vált az életünk.

De mivel lehetőségeinkhez mérten pozitívan kell szemlélnünk a történéseket, ahhoz, hogy a negatívizmus őrjítő mocsara el ne nyeljen, csak a lábfejemet melengető napsugarakra, a fölöttem a nagy útra gyakorolgató, keringő gólyákra és a kezemet a tálkán keresztül hűtő fagylaltra (ennek hiányában gin-tonikra) koncentrálok. Fagylaltom alapja egy krémes görög joghurt, melyben helyenként roppanó óriásfeketeribizli-szemek bujkálnak. Még mindig van fény, csend, meleg, láb, ami még barnulhat, ember, aki mindezt élvezheti.