Hamburger

Advent utolsó hetében egyre sokasodnak a konyhai teendők. Ha sikeresen felosztjuk őket, napi szinten végezzük, talán nem temet maga alá hét végén a megannyi mosatlan edénnyel fűszerezett feladat.

Az adventi várakozás egyébként sem arról kellene szóljon, hogy a jól nevelt háziasszony, munkahelyéről távozván, háza ajtaján beesvén, fejvesztve takarít, mos, süt, főz (ha még kontya is van, oda üthet a gőz), karácsonyfa alatt picit pilledten szundít, majd felváltva tálal és mosogat. Külsőleg jól mutat, de belsőleg igen hiányos lesz ez az ünnep! A valamit, valamiért elv alapján mérlegelnünk kell, feladatokat rostálnunk.

Ilyenkor az ebédnek való ételekből az egyszerűbbeket választjuk, hogy haladhassunk egyéb munkálatainkkal. Az egyik gyorsebéd a leszármazottaim által igen kedvelt hamburger. Eredetét tekintve annyian vallják magukénak, hogy talán itt és most eltekintek felsorolásuktól. Tény, hogy már az ókori Egyiptomban fogyasztottak vagdalt húsféléket, Dzsingisz kán csapatai a nyereg alól kapkodták be, vágta közben (sietősen, nehogy valamiről lemaradjanak), a Hamburgból Amerikába tartó hajók meg elvitték hírét az Újvilágba is. Tény az is, hogy ott valaki zsömlébe helyezte, aztán másvalaki sajtot is tett rá, de ezen személyek kiléte felől már vitázzanak az amerikai gasztronómusok. Lényege, hogy a darált marhahússal ne szórakozzunk (most finomabban fejeztem ki magam, mint az illető chef, Matty Matheson), szigorúan csak sóval és borssal fűszerezzük! A kettévágott, megpirított zsemlébe a sült húst belehelyezve (a sajt a hús tetején olvadozik, míg a második oldala sül!), a házban található friss és eltett zöldségekkel (a savanyú uborka lényeges összetevő!) rételve, igen ízes falatokat nye(rh)(l)etünk.

SzakÁ(rus) Cs(illa)