Határőrök hétköznapjai Székelyföldön

Ugye, fiúk szép élet a katonaélet – állapítja meg a közismert nóta, de vajon milyen is volt valójában? Többek között erre is választ kapunk Csikány Tamás nálunk is bemutatott, A székely határőr-gyalogezredek története, 1762-1851 című könyve alapján.

A katonai határőrvidék székelyföldi szervezését „felgyorsító” 1764-es madéfalvi vérengzésről mindenki hallott, ám történelmünk ezt követő, 1848-ig tartó szakasza már kevésbé közismert, holott helytállásból, kitartásból, hősiességből akkor sem volt hiány eleink részről. Az ezzel kapcsolatos hiányos ismereteinket jelentős mértékben pótolhatja – amennyiben elolvassuk – dr. Csikány Tamás dandártábornok, egyetemi tanár legújabb, A székely határőr-gyalogezredek története, 1762-1851 című munkája. A szerző a közelmúltban több székelyföldi helyszínen is vetített képes előadás keretében ismertette a Hadiakadémia-sorozatban megjelent, igényes kivitelezésű kötetet, illetve tartalmát, mi a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban tartott bemutatóján vettük részt. Szádeczky-Kardoss Lajos, Teleki Domokos és mások vonatkozó művei megkerülhetetlenek ugyan e téma kutatói számára, de a székely határőr-gyalogezredek háborús részvételéről, harcairól, áldozatairól ez az első átfogó munka.

Elöljáróban annyit, hogy Katonai Határőrvidék kialakulásnak kezdetei 1521-ig nyúlnak vissza a déli végeken, amikor is a törökök elfoglalták Nándorfehérvárt. A határőrökre is ugyanolyan törvények vonatkoztak, mint a reguláris katonákra, de ha éppen nem dúlt háború, akkor többnyire otthon tartózkodtak, illetve várakban szolgáltak, járőröztek, biztonságnövelő munkálatokban vettek részt. Aztán ha úgy szólt a parancs, két-három órán belül, teljes felszerelésben meg kellett jelenniük a kijelölt helyszínen, és indultak harcba a törökkel vagy más ellenséggel szembe.

Egyszerre földművesek és katonák

A bécsi udvar a világméretű összecsapássá terebélyesedő hétéves háború (1756–1763) vége felé érezte szükségesnek ezt a rendszert Erdélyben is meghonosítani, amikor annak a veszélye is fennállt, hogy a birodalmat a Keleti-Kárpátokon át éri támadás. Mária Terézia úgy képzelte el eme határvonal megvédését, hogy lehetőleg semmi pénzébe ne kerüljön, és több gyalog- és huszár-, valamint egy dragonyosezred felállítása mellett döntöttek az erdélyi románok és a székelyek köréből. Végül két román gyalogezredet (egyik Orlát, a másik Naszód központtal), valamint két székely gyalogezredet és egy székely huszárezredet hoztak létre. Ez utóbbiak nem az egész Székelyföldet érintették, hanem csak Csík-, Gyergyó- és Kászonszéket, valamint Háromszéket, továbbá Udvarhelyszékről Bardoc fiúszéket; Marosszéket viszont egyáltalán nem. A huszárállományt 101 település biztosította, ám ide Alsó-Fehér, Torda és Hunyad vármegyei, továbbá Fogaras vidéki román falvak is tartoztak.

Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben összesen 4982 családfőt írtak össze, akikből az I. székely gyalogezred alakult 3000 felfegyverzett, 1212 fegyvertelen, összesen 4212 gyalogos határőrrel. A növendékek száma 5166, az alkalmatlanoké 1320 volt. Az ezred századai Kászonfeltízen, Csíkkozmáson, Csíkszentimrén, Csíkszentgyörgyön, Csíktaplocán, Csíkszentmihályon, Csíkrákoson, Csíkszenttamáson, Gergyótekerőpatakon, Gyergyóújfaluban, Gyergyóalfaluban és Ditróban állomásoztak.

Háromszékről és Bardocszékről került ki a II. székely gyalogezred 12 százada, a következő állomáshelyekkel: Kézdivásárhely, Barátos, Kézdipolyán, Imecsfalva, Bereck, Nagyborosnyó, Altorja, Zabola, Dálnok, Bölön, Barót és Telegdibacon. A fegyveresek száma itt is 3000 főt tett ki, a fegyvertelen számfelettieké 651-et, a növendékeké 4382-őt, az alkalmatlanoké pedig 1745-öt.

A székely huszárezred 1488 fegyveresét és 331 fegyvertelenét nyolc századba osztották. Ebből három Csík-, Gyergyó- és Kászonszékből, öt pedig Háromszékről és Bardocszékről került ki; Gyergyószentmiklóson, Csíkdánfalván, Csíkszentmihályon, Kézdiszentléleken, Lécfalván, Alsócsernátonban, Gidófalván és Nagyajtán állomásoztak. A tervezett román dragonyosezred végül nem jött léte, Aranyosszéken, Tövisen és Fogaras vidékén megszervezett két századát viszont beosztották a székely huszárezredbe.

A határőr gyalogezredeket 1769-ben sorszám szerint besorolták a birodalmi gyalogezredek közé, a két székely ezred a 73. és a 74. számot kapta, mint Erdélyi 1. és 2. székely határőr gyalogezred (1798-tól a 14-es és 15-ös sorszámot viselték). Míg addig csupán az előörsi szolgálat feladatait kellett tudniuk, innentől kezdve a sorgyalogság harcászati mozdulatait is el kellett sajátítaniuk, képesnek kellett lenniük mindenféle manővert végrehajtani a harctéren. Az új szabályzat szerint az ezredek három zászlóaljban tizenhat puskásszázadból és két gránátos századból álltak. Két zászlóalj hat, egy pedig négy puskásszázadból állt, két század alkotott egy osztályt. Minden zászlóaljnak két zászlója volt, 152-154 fő képezett egy századot.

Székely huszár Mária Terézia királynõ idejébõl. Képek a huszár-kiállításból.

A határőrök faluközösségben élő, szabad jogállású, gazdálkodó emberek voltak, akik meghatározott időt töltöttek határellenőrzési feladatok ellátásával, viszont háború idején „táborba szálltak”. Ehhez megkapták a megfelelő kiképzést és fegyverzetet, viszont a felszerelésükről maguknak kellett gondoskodniuk. Gyakorlatilag egyszerre voltak katonák és földművesek, állattenyésztők, és eme kettős szerepkör betöltéséhez csak annyi engedményt kaptak, hogy adójuk harmadát, illetve háború idején az egészet elengedték számukra. Mégis, a katonáskodás magasabb státuszt jelentett a jobbágyokkal, zsellérekkel szemben, és ezt a különbséget igyekeztek is kidomborítani: például külön szervezték a bálokat maguknak (nem vegyültek a porónéppel), de – többek között – Alsócsernáton református templomában még a múlt század ’70-80-as éveiben is az „egyszerű” emberek csak akkor ültek be a „katonarészen valók” számára fenntartott padokba, ha éppen nem került máshol szabad hely.

Holott a határőrélet még békeidőben sem volt egyszerű! A közteherviselés alól ugyan felmentést élveztek, de a vár- és sáncerődítési munkálatokból, utak és hidak javításából keményen ki kellett venniük a részüket, az olyan feladatkörökről nem is beszélve, mint őr- vagy küldöncszolgálat, fuvarozás, igazságszolgáltatásban való részvétel, tisztek elszállásolása stb. A családfőt általában mentesítették a szolgálat alól, hogy több időt tudjon fordítani a gazdálkodásra és a saját családja ügyeinek intézésére, de arra is akadt példa, hogy közben öt-hat fiút kellett eltartania, ruháznia, és nem akárhogyan!

Vasárnaponként gyakorlatozás

A határőrök eleinte évente másfél hónapot szolgáltak a határon napidíj fejében, ami a gyalogosoknál 4, a huszároknál 8 krajcárt jelentett, miközben egy kiló hús, egy kiló kenyér vagy egy icce bor nagyjából 4-4, egy férficipő 75, egy lóhajtó ostor 3 krajcárba került akkoriban, és mondjuk egy pesti poroszló 14 krajcárt keresett naponta. A kordonlegénység 15 naponként váltotta egymást. Erre még rájött havi négy nap egyéni kiképzés, évi kéthetes századi kiképzés, az őszi zászlóaljgyakorlat, a kétévenkénti ezredgyakorlat, a tüzér- és mesterlövész-képzés is, ez utóbbiak bécsi helyszínnel. Egy huszárnak legalább évi 80, a gyalogosnak 40 forintot kellett magára áldoznia.

A Bodzai-szorostól az Ojtozi-szorosig a kézdivásárhelyi központú 2. székely gyalogezred határőrei teljesítettek szolgálatot 51 őrhelyen, ettől északra a Piricske-hágóig a csíkszeredai parancsnokságú 1. székely gyalogezred katonái 42 őrhelyen. A határőrzésbe a „tolvajok kergetése”, a csempészet megakadályozása, a vesztegzárlatra való felügyelés is beletartozott, illetve gyakorlatilag minden, mit a főhadparancsnok a főtisztjei által elrendelt. A gyakorlatozásokat gorombaságukról közismert idegen tisztek irányították, akik egyfajra büntetésként fogták fel Székelyföldre való delegálásukat, és emiatti dühüket gyakorta a székely határőrökön vezették le. Ezenkívül a százados havonta, az ezredes negyedévenként tartott szemlét fölöttük, évenként egyszer, a tavaszi munka után pedig egy tábornok.

Egy-egy mustra alkalmával (amit századonként kötelező gyakorlatozás előzött meg) nemcsak a fegyvereket, a lőszert, a ruhát, a gyakorlatok végrehajtását, a fegyelemtartást vizsgálták, hanem azt is, hogy milyen mértékben tartották be a földművelésre, állattenyésztésre vonatkozó, számukra előírt szabályokat. Merthogy még azt is szabályozták, nehogy valamelyik család elszegényedjen, eladósodjon, mert annak közvetve a császár látná kárát! Ilyen megfontolásból a székely határőrnek nem volt szabad elidegenítenie a birtokait, haszonbérbe is csak egy részét, külön elöljárói engedéllyel adhatta. Minden törvényes fiúgyermek egyforma arányban örökölt, a családfő egyiküket sem zárhatta ki. Ha csak lánygyermeke volt, az örökség rá szállt, de csak akkor tarthatta meg, ha határőrhöz ment feleségül; ha közrendűhöz, akkor a birtokot el kellett adni egy rokon határőr családnak. Ezek után csoda-e, ha a házasságkötés, de még a válás is felettesi engedélyhez volt kötve!

A szabályozások jó oldala

A határőrcsaládok életét szinte minden területen meghatározó, még a tűzvédelemre is kiterjedő szigorú szabályozások azért némi pozitívumot is hoztak rájuk, illetve az egész székely társadalomra nézve. Ott van mindjárt a – többnyire ingyenes – oktatás kötelezővé tétele: ha a gyerek nem ment iskolába, az apját húzták deresre, ami hatékony módszernek bizonyult. Olyannyira, hogy a határőrvidéken az országos átlagnál alacsonyabb volt az analfabetizmus mértéke. Miközben a 18. század végi nyugat-európai parasztságnak legföljebb tíz százaléka tudott olvasni, a kézdiszéki Lécfalván – és ezt már Imreh Istvántól tudjuk – 1807-ben 61 személy írta alá a falutörvényt, és közülük mindössze huszonnégy bizonyult írástudatlannak, vagy olyannak, aki más okból adott megbízást neve leírására!

Az egészségóvás, a higiénia érdekében hozott katonai intézkedések is az itt élők – tulajdonképpen természetesen a birodalom – érdekeit szolgálták. Ezek az tisztaságra, a járványok megelőzésére, az orvosi ellenőrzés és ellátás biztosítására, az egészséges életmódra való nevelésre, a kötelező oltások beadatására irányultak. Járványok idején például öltözet- és fehérneműváltást, napi tisztálkodást (tetőtől talpig!), szellőztetést, ételben és italban mértékletességet, no meg „Istenben bízó vidám, megelégedett hangulatot” tettek kötelezővé – más kérdés, hogy ez utóbbit miként sikerült betartatni.

Azt is előírták számukra, melyik terményt mikor kell betakarítani, az állatokat mikor kell födél alá hajtani, és szigorúan büntették minden olyan mezőgazdasági munka elhanyagolását, amitől az illető család esetleg szegényebb lett. A burgonyatermesztést is Mária Terézia erőszakolta rá székelyeinkre, bár rossz nyelvek szerint iránta csak azt követőn kezdtek fogékonyságot mutatni, miután kiderült, hogy szeszt lehet főzni belőle. A tisztek havonta ellenőrizték a beosztottak portáit, házait, és azonnali intézkedést foganatosítottak, ha nem voltak megelégedve a renddel és a tisztasággal.

Ugyanígy a katonai hatóságok a hit és erkölcs tekintetében is azok megszilárdításán munkálkodtak, ami nem feltétlenül volt rossz hatással a közösségre nézve. A rendszeres templomba járás, a húsvéti gyónás, a kepefizetés egyáltalán számított opcionálisnak, sőt vasárnap délutánonként a gyerekek csak hittannal foglalatoskodhattak. Érdekes módon a határőr szülőknek megtiltották, hogy szemrehányást tegyenek időnap előtt megesett lányuknak, nemhogy megverni, hanem még szidni sem szabadot őket, ha „megszeplősödtek”. E mögött nem valamiféle liberális engedékenység húzódik meg, hanem amiért az abortuszt is szigorúan tiltották: minden gyereket a császár majdani katonájának tekintettek, akikre nagy szükség van, különösen háborúk idején. Márpedig a 18–19. századi európai csetepaték szele a határőreinket is megérintette – de erre majd legközelebb térünk ki részletesebben.

Címlapfotó: Dénes Botond