Inkább hidegen, mint langyoson

Valami ősrégi mikrohullámú sütőnk van. Annyira kicsi voltam még, amikor anyáék vásárolták, hogy a dobozon azt írta, nem használhatom. Átvészelt megannyi lakásfelújítást, költözött már a ház minden sarkába. Nap mint nap túléli az aranyozott szegélyű tányérokat, de abba sem halt bele, amikor valaki (a tettes nevét sajnos nem adhatom ki) papírral együtt tette be a csokoládét olvadni, könnyebb utat választva a sütemény készítésének folyamatához. A papír lángolt, a csoki a papírcafatoktól használhatatlanná vált, a mikró bűzös lett, de azóta is hősiesen olvaszt és melegít. Nagyjából minden háztartási gépet kicseréltünk azóta, van, amit többször is, de a mikrónak soha semmi baja nem volt. Talán picit lekoptak a számok, és sárga lett, ami fehér volt. De működik. 

Csak akkor akad problémám vele, ha töltött káposztát melegítek. A káposzta forró lesz, a töltelék hideg marad, kemény, ropogós. Hiába kavarom össze, nem elég jó. Ha tejfölt teszek rá, a hús még hidegebb lesz, a káposzta változatlanul meleg marad. Pedig, ó, mennyire szeretem nagymamám töltött káposztáját! Napokig azt enném, de azzal sem lenne gondom, ha életem végéig csak és kizárólag az kerülne elém az asztalra. De nem megy, nem tudom megmelegíteni. A tűzhelyen odaég, ha vizet öntök hozzá felhígul.

Nos, valahogy így képzelem el azt is, amikor egy pár szakítás után mégis egymás mellett dönt. Első falatra még forró, mint a káposzta. Ízletes, kívánni való, pont olyan, ahogyan szeretjük, ahogyan szeretnénk emlékezni rá. De hamar elfogy, és ott is van a nyelvünk hegyén a fagyos íz. Ez tisztábban él az emlékezetünkben. Előjönnek a sebek, elfanyarodik az arcunk, nem tudjuk jó szemmel nézni. Kiköpjük, kiadjuk magunkból. És hiába keverjük össze, úgy is csak langyos lesz. Keserédes. Nem olyan, mint amire szükségünk van. Ha egyszer kihűlt, sosem lesz már kellemesen meleg. A legjobb az, ha fokozatosan, egyformán hűl addig, amíg el nem fogy. Ilyen vajon létezik?