Interjú Vida Tímea gyógypedagógussal

Logopédusnak tanul, alapképzésen gyógypedagógiát végzett, ez idő alatt lehetőséget kapott, hogy egy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) diagnosztizált kisfiúval foglalkozzon heti két alkalommal. A jövőben speciális nevelési igényű (SNI) gyerekeket szeretne fejleszteni. Vida Tímea gyógypedagógussal beszélgettünk az SNI-s gyerekek szükségleteiről, fejlesztésről, közösségbe való beilleszkedésükről.

 – Meghatároznád, hogy mit is jelent az, ha valaki sajátos nevelési igényű? Kiket nevezünk SNI-s gyerekeknek?

– Az, hogy egy gyermek/fiatal/tanuló speciális nevelési igényű, azt jelenti, hogy más bánásmódban kell részesüljön. Mindezt egy szakértői és egy rehabilitációs bizottság véleménye alapján lehet kijelenteni, vagyis bármilyen sérüléssel: mozgásszervi, érzékszervi, értelmi, beszédhibás, halmozottan sérült (több fogyatékosság együttes jelenléte), autizmus spektrum zavarral vagy bármilyen más pszichés fejlődési zavarral (tanulási, figyelmi, illetve magatartási nehézségekkel) küzd, SNI-s gyermeknek nevezzük. A speciális nevelési igény kifejezés egy gyűjtőfogalom.

– Vannak módszerek, kezelések, esetleg tanulási folyamatok ennek kezelésére, javítására?

– Az előbb felsorolt sérüléstípusok mindenféleképpen gyógypedagógiai fejlesztést, segítséget igényelnek. A gyógypedagógiai fejlesztés mellett nagy szerepet játszik a szakemberek együttműködése, vagyis a csapatmunka, a család és szülők támogatása, és olyan speciális eszközök használata akár a mindennapokban, akár az oktatásban, amik az egyént segítik, ugyanakkor fontos a differenciált oktatás is. A sajátos nevelés esetén az egyénre szabott igényeket kell összhangba hoznunk a tananyaggal. Ebben az esetben a tantervet kell a speciális nevelést igénylő személyhez igazítani (adaptált tanterv).

Bár a hiányosságok és nehézségek sokkal inkább szembetűnőek egy SNI-s gyermeknél, az erősségeit is fel kell térképezni, ahhoz, hogy ezekre mi, szakemberek támaszkodni tudjunk, és igen, fejleszteni lehet a lehető leghatékonyabban, elsősorban önmagához viszonyítva. Ami biztos az az, hogy megfelelő erőforrások nélkül a változás nem lehet eléggé hatékony.

Néhány intézmény már alkalmaz korszerű, inkluzív pedagógiát segítő differenciálást, kooperatív technikákat, dráma- és projektpedagógiát, fejlesztő programokat, annak érdekében, hogy a sajátos nevelési igényű tanulók eredményes oktatását megvalósítsa.

Minden sérült más és más, nincs két egyforma tünetegyüttes, mindenkinél másként, rövidebb vagy hosszabb időn belül mutatnak változást a fejlesztések, ezért fontos a pontos anamnézis.

– Hová ajánlott iskolába járjanak az SNI-s gyerekek? A speciális iskola az egyetlen megoldás?

– Erre nincs egy konkrét recept, és függ a sérülés típusától, súlyosságától is. Viszont elmondhatom, hogy világunk egyre inkább nyitottabb az integrációra, és ennek a legfejlettebb fokára, az inklúzióra, amely túlmutat a többségi intézményekbe való egyszerű felvételen. Az inklúziót az együttnevelés – épek és sérültek – elfogadó gyakorlatának tekintjük.

Véleményem szerint elsősorban a gyermek akaratát és igényeit kell figyelembe venni, olyan iskolát kell választani számára, amit ő is szeretne, ahol szívesen lenne, mivel ez nagymértékben befolyásolhatja a fejlődését. Ugyanakkor nagyon fontos a prioritások tisztázása, hogy a szülők tudják, mire számíthatnak, illetve hogy a különböző oktatási formák mit tartanak fontosnak, hogyan viszonyulnak, igazodnak a gyermek szükségleteihez.

– Mire kell figyelni leginkább az ilyen gyerekeknél?

– Mindenféleképpen az egyéni igényekre és szükségletekre.

– Környezetünkben, leginkább környékünkön még mindig tabutéma az, hogy valaki speciális nevelési igényű. Miért van ez így?

– Eddigi tapasztalataim alapján azt tudom mondani, hogy azért, mert környékünkön nincs elég olyan esemény, program, akár előadás, ahol több és pontosabb információt tudhatnának meg az emberek a sérültekről. Csak azoknak az embereknek, szülőknek, gyerekeknek nem számít idegennek ez a téma, akiknek közvetlen környezetükben speciális nevelési igényű személy van.

– Az érintettek mit tehetnek azért, hogy ez a téma ne legyen ijesztő mások számára?

– A kulcs abban rejlik, hogy mennyire nyitottak az érintett szülők. Tabuk, félelem nélkül kell beszélni az adott gondokról, a felmerülő kérdésekkel bátran szakemberhez kell fordulni. Talán az elfogadást is meg kell említenem. Az elfogadáshoz szükséges, hogy elsősorban az SNI-s gyereket nevelő szülők nyitottak legyenek, reális ismeretekkel rendelkezzenek a sérülteket illetően, képesek legyenek elfogadni, tolerálni a másságot.

– Hogyan lehetne jobban bevonni a közösség életébe a SNI-s gyerekeket?

– Jó lehetőségnek tartom olyan szülő/felnőttcsoportok indítását, ahol különböző témákról lehetne nyíltan beszélni, szerepjátékokban részt venni, élménypedagógiai foglalkozást vezetni, valamint érzékenyítő programokat kidolgozni azért, hogy a felnőtt-társadalom, illetve azok az emberek is betekintést nyerjenek a sérültek világába, akik másképp kívülállók.

Igaz, hogy nagyobb odafigyelést igényelnek az SNI-s gyermekek, viszont ez nem jelenti azt, hogy nem tudnak részt venni különböző iskolai, iskolán kívüli tevékenységekben ép társaikkal együtt.

Tamás Réka