Kétségek között

Isteni parancs-e a cölibátus, bűnt követ-e el az a katolikus pap, aki enged a szerelem hívásának, feszül-e ellentét hivatástudat és házasélet között? Íme, néhány kényes kérdés, amit a szolgálattól családos volta miatt eltiltott, egykori nagyváradi plébános (Szent László-templom), Sikli László feszegetett a vele készített exkluzív interjúnk során.

– Mikor szólította meg Jézus, hogyan vert gyökeret Önben a papi hivatás gyakorlásának vágya?

– A plébánosom értékrendjének, tartásának és műveltségének, valamint az általa kialakított, méltóságot, kegyeletet és elkötelezettséget sugárzó környezetnek köszönhetően már gyerekfejjel jól éreztem magam a társaságában, illetve a templomban és a parókián. Kamaszkoromban egy ideig eltávolodtam ugyan mindettől, de 18 éves fejjel már visszataláltam, és olykor jóval a vasárnapi szentmise kezdete előtt beültem a padba, és elmerengtem Isten hajlékában. Egy ilyen alkalomkor felmentem a szószékre, és gondolatban prédikálni szerettem volna, de nem ment. A hívek megszólításától nem jutottam tovább, elakadtam. „Neked ahhoz előbb tanulnod kell” – hallottam megtorpanásom pillanatában a sugallatként érkező üzenet, amely furcsa hatást gyakorolt rám, és felíródott a koponyám belső falára. Ez munkálhatott a tudatomban, amikor néhány hónap elteltével a szellemi mentoromnak kiböktem, hogy pap szeretnék lenni. A szándék pedig idővel elhatározássá acélosodott, és egy hosszú, göröngyös, kitérőktől sem mentes út megtétele után sikerült megvalósítani.

– Milyen nehézségei akadtak?

– A legnagyobb problémát a természetem okozta, ugyanis amit gondolok, azt nem tudom magamban tartani, kimondom. Csupán Isten tűrőképességét veszem figyelembe, és ennek rám nézve több esetben is súlyos következményei voltak. A „kántoriskola” elvégzése, vagyis érettségi után például csak két év kényszerkihagyással folytathattam a teológiai tanulmányaimat, és nem Gyulafehérváron, hanem Jászvásáron (Iaşi). Felszentelésre azonban ott sem javasoltak, mert továbbra is ki- kibuggyant belőlem a szó, de nem adtam fel, mert az Úr küldött erre a pályára, és Ő tudja, hogy hová tereli az embert.

– Hogyan találta meg a szerelem?

– Erikámmal kis híján 20 év papi szolgálat után ismerkedtünk meg. Az első pillanattól közel került a lelkemhez, és úgy éreztem, törődnöm kell vele. Saját gyerekemként pátyolgattam, és vigyáztam rá. Így kezdett épülni a kapcsolatunk, és finomult szerelemmé. Bizonyos idő elteltével tudomásul kellett vennünk, hogy a közöttünk feszülő 21 esztendő korkülönbség ellenére (ő 19 éves volt akkor, én 40), mi szeretjük egymást. Ha viszont valaki azt hiszi, hogy erre rádöbbenvén azonnal összebújtunk, nagyot téved. Sok-sok vívódás előzte meg ezt a lépést, hiszen én komolyan vettem a papi hivatásomat és a vele járó cölibátust is, amit ugyan nem kértem, de a nyakamba akasztották. Ezért hosszas, több mint két évig tartó lelki tusa előzte meg a szerelem útján való elindulásomat. És most, harminckét esztendővel a megismerkedésünk és harminccal a beteljesedés után is kijelenthetem, nem bántam meg ezt a lépést. Tiszta szívvel kívánom mindenkinek, hogy olyan társa legyen, amilyent én kaptam ajándékba a Jóistentől.

– A továbbiakban miként alakult az élete?

– Nem titkoltuk a kapcsolatunk, mert semmi szégyellni- vagy kivetnivalót nem találtunk benne. A gyermekáldás ellen sem védekeztünk, azonban évekig mégsem volt részünk belőle. Úgy látszik, a Jóisten addig ezt nem akarta és nem engedte, amíg fel nem növünk egy új élet fogadásának felelősségéhez. Így végül a lányunk csak azután született meg, hogy elhatároztam, bármi lesz is, nyíltan vállalom. És vállaltam. Naponta toltam a babakocsit a sétáló utcán Nagyváradon, amely nagyváros ugyan, de ennek mégis híre ment, mert sokan ismertek. Engem nem zavart, hiszen amint már említettem, eszünkbe sem jutott, hogy szerepet játsszunk. Elszánt voltam és határozott, hogy bármilyen árat is kell érte fizetnem, a saját gyerekemet nem fogom megtagadni. Ezzel a püspököm is tisztában volt, így nem tette szóvá, de rosszallta a történteket.

– De akkor még nem voltak megesküdve…

– Nem, de amikor Kincső lányunk úgy másfél évet töltött, és Csongor fiúnk is útban volt, elhatároztuk, hogy megesküszünk. Templomba nem vonulhattunk, ezért Isten csillagos ege alatt és színe előtt tettük ezt meg, de minden feltételnek megfelelve. A teológián ugyanis azt tanultuk, hogy a házasság szentségében a menyasszony és a vőlegény részesíti egymást, és az Isten kell áldását adja rájuk. A pap csak tanúként van jelen. Még működő lelkészként ráadásul abban a kegyben részesültem, hogy egy személyben vőlegény és tanú is lehettem, amikor egybekeltünk. A polgári házasságot pedig azóta (1998) sem tartom szükségesnek, hiszen a francia forradalomig (1789) csak egyházi esküvő létezett.

– A cölibátusról miként vélekedik?

– Annak semmi köze sincs Istenhez, sőt, maga a Biblia sürgeti, hogy gyerekek szülessenek, hiszen ők Isten áldásaként jönnek e világra. Ezért a zsidó és keresztény kultúra legnagyobb kegynek és ajándéknak tekinti, ha élet fogant az asszony méhében szerelemből, amihez viszont férfi is kell. Nem véletlen tehát, hogy a Szentírásban még utalás sincs a cölibátusra. Szent Pál ugyan lelkesedett egyfajta önmegtartóztatásért, így nem élt házasságban vagy másféle kapcsolatban, azonban kijelentette, hogy ne vegyenek példát róla. A keresztény egyházat megalapító Szent Péter apostol, az első pápa is házasember volt, és az utána jövő pápák és püspökök is, vagyis nem tiltották a papok házasságát. Ugyanakkor az ókereszténység idején kialakult a monasztikus életmód is, mert Pál apostolhoz hasonlóan akadtak mások is, akik a világtól visszavonulva, saját lelkük megtisztulásáért és felemelkedéséért imádkozva, csak Istennek akarták szentelni a napjaikat. Így jelentek meg a remeték, majd a szerzetesek.

– Mi váltotta ki a cölibátus bevezetését?

– A középkorban hatalmassá terebélyesedett keresztény egyház intézményesülése és hivatalként való működése. Ez szükségessé tette a szigorú fegyelmen alapuló és a püspöki tisztségben csúcsosodó hierarchikus rend, egyfajta parancsuralmi rendszer kialakulását. Ahhoz viszont, hogy ennek vezetője az akaratát lefelé érvényesíthesse, eszközökre volt szüksége, amelyek egyike a cölibátus megkövetelése volt, mert zsarolhatóvá tette a fogadalmukat megszegő világi papokat. És ilyenek szép számmal akadtak és akadnak, mert ők is gyarló emberek. Ugyanakkor azt is tudják, hogy ezzel nem isteni parancsot, hanem egyházi előírást sértenek. Az esküszegés azonban önmeghasonulást is okozható belső vívódást vált ki belőlük, és gyerek születése esetén a kényszertitkolózás az apa, valamint utódja lelkén egyaránt begyógyíthatatlan sebeket ejthet.

– Mikor vált kötelezővé?

– A világi papok cölibátusi esküjét a keresztény egyházban 1054-ben bekövetkezett szakadás után vezették be annak nyugati felében, úgy érezvén, hogy a fennmaradásuk érdekében szigorítaniuk kell. A kötelezővé tétele pedig egy hosszas, több évszázadon át tartó folyamat eredménye.

– Mit üzen a jelenlegi és leendő sorstársainak?

– Vegyék tudomásul, hogy a cölibátus megkövetelése semmivel sem igazolható, éppen ezért az egyház értékét csökkentő hatalmi visszaélés. Betartani pedig csak az ehhez szükséges kegyelemmel és elhivatottsággal Istentől megajándékozott különleges emberek, a szerzetesek tudják.