„Kevés az idő az elmélyülésre”

A nagy sikerű Ezüst Akadémia kézdivásárhelyi előadássorozatának utolsó meghívottja dr. Tapodi Zsuzsa, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának egyetemi docense volt, aki arra a – szinte már közhelyesnek számító – kérdésre kereste a választ: mi az olvasás jövője korunkban? Előadásának főbb gondolataiból idézünk.

Felgyorsult világunkban annyira kevés a rendelkezésre álló szabadidő, hogy a rohanós hétköznapok sodrában gyakran „nem engedjük meg magunknak”, hogy beüljünk egy színházi előadásra, kézbe sem merünk venni egy terjedelmesebb regényt.

A digitális kor fiataljait arra szoktatja a számítógép, hogy sietni kell, semmire nincs idő, pláne nem az elmélyülésre, hiszen akkor lemaradhatunk valamiről. Ugyanakkor ez a fajta gondolkodás, a vészharang megkongatása nem új keletű: a művészeteknek is a halálát jósolták, a fotózás elterjedése például kiváltotta a festészet válságát. Portréfestőkre már nem volt kereslet, a pontos megjelenítéssel szemben az újító irányzatok térhódítása indult meg, így juthattunk el – több képzőművészeti stíluson át – a kortárs művészetig.

A műalkotások ugyanakkor nem csak a szemnek, hanem a rációnak készülnek, azt a célt szolgálják, hogy elgondolkodjunk rajtuk, arra indítanak, hogy álljunk meg egy kicsit, lássunk, értelmezzük a látottakat, és végül saját mivoltunkról, sorsunkról kezdjünk gondolkodni.

A jó művészet az, amit végül valamilyen módon a saját életünkre is tudunk vonatkoztatni, üzenetet hordoz számunkra. Arra sarkall, hogy gondolkodjunk el: milyen most az életünk, milyennek kellene lennie, és ennek érdekében a változtatásra motiváljon – vélte az előadó.

A művészet – képzőművészet, irodalom – mindig is hármas szereppel bírt, gyönyörködtetett, tanított és információt is közölt a befogadóval. Ma már azonban a digitális technika veszi át az uralmat a hírforrások és a szórakoztatás felett egyaránt. Ilyen körülmények között milyen szerepe marad az irodalomnak – tevődik fel a kérdés. A dokumentáló funkció az, ami nem szűnik meg, hiszen az emberben jellemzően erős a vágy, hogy jelenlétét folyamatosan megörökítse. Példa erre a szelfizés általánosan elterjedt szokása, amelynek révén saját létezésünket dokumentáljuk (gyakran kényszeresen, tehetnénk hozzá). Az irodalom ugyanakkor emberi sorsokat mutat be, ám azok révén közel hozza az elvontabb igazságokat, a történelmi valóságot – a görög tragédiákat ezért érzi sajátjának a ma embere is: beleéli magát az emberi sorsokba.

A dokumentáló szerep tetten érhető akkor is, ha a szerzőnek nem ez a szándéka, bárhol játszódjon egy mű (legyen akár fiktív helyszín és kor), a központi kérdése az lesz, ami az írót akkor éppen foglalkoztatja.

Ahogy az összefüggések átlátása, azok biztonsága elveszett a mai ember számára, ugyanúgy nincs már lineáris fejlődés – az irodalmi művek is labirintusszerűek, amint a kor embere, a regény szereplői előtt is rengeteg út nyílik – erre hozott több példát az előadó.

Abban, hogy egy kultúra fennmaradjon, ugyanolyan nagy szerepe van az alkotónak és a befogadónak, hiszen olvasó nélkül meghal az irodalom, közönség nélkül a színház stb.

Tapodi Zsuzsa mindezzel együtt úgy látja: alaptalan a félelem, és igenis, az olvasásnak van jövője, kedvcsinálónak pedig saját kedvenc olvasmányai közül ajánlott néhányat a hallgatóság figyelmébe: Milorad Pavić Kazár szótár, Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink, Marina Sztyepnova Lazar asszonyai, Tompa Andrea Fejtől s lábtól — Kettő orvos Erdélyben és A hóhér háza.