Kiégés − tünetei, kezelése és megelőzése

Teltház előtt tartott előadást a Tudástár sorozat részeként Borota Gábor pszichológus múlt héten a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban, a jelek szerint a meghirdetett téma: a kiégés sokakat foglalkoztat, korosztálytól függetlenül.

A szervezők – a Wegener Pro Sanitate Alapítvány és a kantai Szentháromság-plébánia – nevében Sárkány Hanna köszöntötte a közönséget, az előadás felvezetéseként elmondta: a kiégés tetten érhető, kezelhető állapot, ám ezért tennünk kell, magától nem múlik el.

A kiégés egy folyamat

Borota Gábor rámutatott: a szakmában először 1974-ben leírt kiégés egy folyamat, van eleje, közepe és vége. Valaminek a hatására elkezdődik, majd fokozódik, ezért minél előbb észleljük, annál könnyebb megállítani. Tartós érzelmi stressz, fokozott terhelés nyomán bekövetkező kimerültségérzetként írhatjuk körül, aminek hatására elvesz a kompetenciaérzetünk, elveszítjük céljainkat, megváltozik az attitűdünk.

A kiégés jelensége kevésbé ismert azokban a közösségekben, ahol az emberi kapcsolatoknak még most is nagyobb az értéke, az emberek figyelnek egymásra, gondoskodnak egymásról. Ez a hagyományos társadalmakra jellemző, a mi világunkban kiveszőben van, pótlására születtek meg a segítő szakmák, amelyekre leginkább jellemző a kiégés jelensége. Általánosságban is elmondható, hogy a kiégés azoknál jellemzőbb, akik maguk is emberekkel foglalkoznak, vannak folyamatos kapcsolatban – ilyen a tanár, orvos, pap, rendőr, szociális dolgozó, de akár a bolti eladó vagy hivatali ügyfélfogadó is.

A nők nagyobb veszélyben vannak

Mindemellett vannak a kiégésre hajlamosító tényezők, ezeket is számba vette az előadás. Az első ilyen a nem: a nők nagyobb veszélyben vannak. Ennek magyarázata, hogy maguk a segítő szakmák is a nőknek a társadalmon, családban hagyományosan betöltött segítő, gondozó szerepéről mintázódtak: mindenkiről gondoskodtak a környezetükben, önmagukon kívül. Ráadásul ezek az elvárások a megváltozott életkörülmények: a teljes állású munkahely, háztartásvezetés mellett is megmaradtak. Így elkerülhetetlenül érzelmi présbe kerülnek a nők, az érzelmi túlterheltség nyomására pedig jön a kiégés. Adott személyiségjegyek is tehetnek arról, hogy könnyebben válunk kiégett emberré, ahogyan a kliensközpontú szakmák is.

Azonban a kiégés sem egyik napról a másikra alakul ki, előzetes jelei mutatkoznak annak, hogyha a folyamat első fázisában vagyunk, csakhogy hajlamosak vagyunk ezeket figyelmen kívül hagyni. Az „ami mással megtörténik, velem nem fog” meggyőződésére bizonyos szintig szükségünk is van, a túlélésben segít minket, a normális életvitelt szolgáló önvédelmi mechanizmus, ám adott ponton túl már kontraproduktív. Azt okozza, hogy nem vigyázunk magunkra, elhessegetjük a jeleket, és kiszolgáltatjuk magunkat a kiégés folyamatának.

Bajt jelez a „krónikus zsémbelés”

A kiégés pszichés tünete a reményvesztettség, ebből fakadóan a tehetetlenségérzés, úgy véljük, a munkánknak nincs értelme. Megjelenik az agresszió, csökken a koncentráció és az emlékezőtehetség. Kimerültég, levertség, negatív attitűd, „krónikus zsémbelés” lesz a jellemző, egyre több minden zavar, egyre több dologba kötünk bele. Érdemes belegondolni, hogy ha engem minden bosszant körülöttem, akkor nem a környezetemmel van a baj! A fáradtság, energiavesztettség, letargia uralkodik el, lemerítjük magunkat. Jel a hirtelen hízás vagy fogyás is a megváltozott táplálkozási szokások hatására. Ugyanígy a csökkent immunitás, fejfájás, magas vérnyomás (aminek pszichoszomatikus okait is érdemes felkutatni). Ha ezeket tapasztaltjuk, elmulaszthatatlan lépés, hogy próbáljuk megérteni, mi zajlik bennünk! A csökkent teljesítőképesség, a dühkitörések, a szociális kapcsolati minta változásai mind intő jelek.

A kiégés folyamatának lépései: 1. megszűnik a munkával való elégedettség, nyugdíjasok esetében fellép a társas tevékenységek kerülése; 2. kisebb egészségügyi problémák jelentkeznek, elszaporodnak; 3. fokozott érzékenység, sértődékenység, ebből fakadó konfliktusok, majd visszahúzódás; 4. az önértékelés zavara, önbizalomhiány; 5. súlyosbodnak a testi és érzelmi tünetek; 6. tovább csökken az önértékelés, kialakul egy depresszív, letargikus állapot, majdhogynem apátia.

A kiégés okai közé tartozik, hogy a civil szféra „elhasználja” az embereket, a segítők nem törődnek magukkal; a hiányos teljesítménymérés, azaz nincs visszajelzés arról, hogy jól vagy rosszul végezzük a munkánkat, ha pedig van, az csak negatív; a pozitív megerősítés hiánya (ez nem a társadalmi kultúránk része); alacsony jövedelem, az ebből fakadó stressz, létbizonytalanság; gyakori kitettség krízishelyzeteknek; túlzottan rugalmas határok: nem tudunk nemet mondani.

Tudjunk nemet mondani!

És hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy elkerüljük a kiégést, megelőzzük azt, vagy visszaforduljunk a korai szakaszból? Borota Gábor ehhez is adott támpontokat. Első sorban fontos elfogadni, hogy nem lehetünk mindig, minden pillanatban elérhetők senki számára, még az anya sem a gyermeke számára. Ez fordítva is érvényes: fogadjuk el, sőt, örüljünk neki, ha a gyerekünk nemet tud mondani (persze észszerű határokon belül, mindig az adott helyzetet mérlegelve). Kapcsolatainkban is húzzuk meg a határokat, tartsuk tiszteletben a kereteket. A segítő szakmát, önkénteskedést határozott keretek között űzzük, leválasztva a magánéletről, családi életről. Szánjunk időt az ünneplésre: igenis lehetünk elégedettek magunkkal, ha valamit jól elvégeztünk, megvalósítottunk, akkor értékeljük magunkat!

Űzzünk olyan tevékenységeket, amelyekből töltődni tudunk, amiknek „nincs haszna”, illetve egyetlen haszna, hogy jólesik nekünk. Tanuljunk meg lazítani, pihenni! Ha úgy érezzük, szükségünk van rá, ne féljünk segítséget kérni barátoktól, ha a beszélgetés nem segít, akkor szakemberhez, önsegítő csoportokhoz fordulhatunk. Ha pedig már nagy a baj, a személyiség struktúrája sérült, akkor terápiás beavatkozásra is szükség lehet.

A segítő szindróma

A segítő szindróma nemcsak a segítő szakmákban tevékenykedőket, hanem bárkit érinthet, ismérve, hogy az érintettnek folyamatosan muszáj másoknak segítenie, és ez tolakodó lehet, hiszen elsősorban önmagukért csinálják. Abban gyökerezik, hogy gyerekkorban indirekt elutasításban volt részük, a szülők nem foglalkoztak velük, csak akkor kaptak figyelmet, dicséretet, ha valamit elvégeztek, ennek következtében az érintett is elutasítja önmagát, és a „csak akkor vagyok jó, ha másoknak hasznos vagyok” meggyőződéssel él. „Tökéletes” segítőnek kell lennie, a léte csak akkor van jóváhagyva, és ebből is következhet kiégés.

Mindenki baját meg akarja oldani, kivéve a saját magáét, hiszen így nem kell szembesülnie a saját fájdalmaival, azzal, hogy gyerekkorban „súlytalanul” volt ott, nem kapott figyelmet. A segítő szindrómások nehezen látják be a saját hibáikat, hiányosságaikat, nehezen fogadnak el segítséget szakembertől: „én segíthetek mindenkinek, de nekem se segítsen senki”.

Egyre gyakoribbak a személyiségzavarok a fiatalok, tinik körében, és ez a szocializációjukkal függ össze, a családban tapasztaltakkal. Jellemzően nem áldozunk a lelki egészségünkre sem időt, sem anyagiakat, és ennek megvan a következménye. Családon belül is tetten érhető a segítő szindróma, nagyon sok szülő arra neveli a gyerekét, hogy nélküle ne boldoguljon, holott a cél éppen az ellenkezője volna. Végszóként a szakember megismételte: tanuljunk meg nemet mondani, ezzel tartozunk önmagunknak, és jobbá tehetjük az életünket, ha pedig bajban érezzük magunkat, ne féljünk segítséget kérni barátoktól, szükség esetén szakemberektől, hiszen ők ezért vannak!

Fotó: Facebook/Wegener Pro Sanitate Alapítvány