Köd

Félelmetesen gyönyörű gomolygó ködben közlekedni, néhol már csak a fenyőecsetek hegye mártózik a szürkés fehérségbe, máshol teljesen láthatatlanná váló környezetben haladunk. Tán ebben rejlik a köd félelmetessége, ugyanis az ismeretlentől nagy gyakorisággal inkább rettegünk, minthogy optimizmussal fogadnánk.

Egyszer, rémálmokról lévén szó, egy ismerősöm azt mondta, nem kell mindig a rosszat feltételezni, azóta is – számomra – egy sötét helyiségben mindig a herceg várakozik (fehér lova meg a hátsó udvaron parkol). Utam során inkább a rám rontó kutyáktól válik zselés állagúvá a lábam, kiknek feladata egyébként a város szélére terelt marhák őrzése lenne (juhászkutyának nevezhető a marhát őrző kutya?). Elmúlt már Mihály, Dömötör napja, az állatok hazatérőben a legelőkről, de útközben még elfogyasztják az utolsó friss, finom falatokat. Bizakodom, hogy embertársaim meg Márton napjáról nem feledkeztek meg (ki-ki, lehetősége szerint), már csak azért sem, hogy a következő esztendőben is kerüljön valami az asztalra, ugyanis a rigmus szerint: „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”.

Habár e napon Mars isten szent madarát illik fogyasztani, jómagam idén megelégedtem egy kis gyenge csirke combjával, mely természetesen lila káposzta és sült krumpli társaságában került tányérra.