Kukoricakóré

A fennvalónak (meg egynéhány közeli rokonnak) hála, újfent megpillanthattam a sárguló dombok mögül előbukkanó magyarózdi kastélyt! Ám, szülőfalum immár aszfaltos útjain haladva, örömöm nagyja elillant a sok üres, összeomló félben levő ház láttán.

Mert, ugye, egyre többen hagyjuk el szülőhelyünk, anyaföldünk, anyanyelvünk, egy jobb élet reményében. Önként válván így az arctalanok masszájának összetevőjévé, amit majd szépen ledarálnak azok, akik nem feledték, milyen fontos a nyelv meg a hit. Önszántunkból adunk idegen nevet gyermekeinknek, cégünknek, mi magunk siettetjük azt, ami ellen kézzel-lábbal kellene kapálóznunk. Ezért is tartom fontosnak ezeket a találkozókat, ahol olyan emberek társaságában lehetek, akik egyek azzal a földdel, ahol élnek, akik gyermekkoromban neveltek, és akiktől a mai napig tanulhatok valamit.

A minap sem volt ez másként, amikor is elém került egy tálca ínycsiklandónak tűnő kürtőskalács, amelyet nagy meglepődésemre, kukoricakóréra csavarva sütnek a faluban. A kukoricakóré egyébként a kukorica szára, mely külsőre leginkább a bambuszhoz hasonlatos, arasznyi darabkákra vágva pedig tökéletesen alkalmatos kalácstésztacsíkok általi áttekercselésre és sütésre. És, íme, ma is tanulhattunk valamit, amit csak mi érthetünk, és ami a mienk.

Berszán-Árus Csilla