Madarak és fák

Madarak és fák napja van. A gyümölcsfák születésnapi virágzuhatagban pompáznak, ágaikon a rózsalevelekről felszürcsölt nedűtől kissé becsiccsentett verébzsűri azon vitázik, hogy kinek adja a legszebbnek járó első díjat.

Hangoskodásukat szerencsére majdnem teljesen elnyomja a sztárvendégek zümmögő kórusa, mely látványt és hangot a tavasz egyik csodájaként élem meg minden egyes évben. És míg ők jelenlétükkel megtisztelik e jeles napot, mi reménykedhetünk meggy, alma, körte, szilva, egyszóval jóféle gyümölcsök termésében.

A remény, a bizodalom meg napjainkban igencsak létfontosságú érzés, jól jön a sok bizonytalanság, frusztráció, félelem mellé. Számomra manapság az egyik megemészthetetlen téma a maszké (garantált pozitívuma, hogy míg fent van, nem emésztünk), minden ébren töltött percemnek gondolatai mögött ott kísért a kérdés: hogy fogom elviselni azt a nyári melegben, meg egyébként is, miért kényszerítik rám, holott eredményességét tekintve a 100%-os biztonságosságtól kb. olyan távolságra van, mint én az óvodás napjaimtól. Haszontalansága mellett, ráadásként, látni sem enged (szemüveg-párásodás), arról nem is beszélve, hogy már most sem mindig ismerem meg az utcán rám köszönő maszkos polgárokat, ha aztán rajtam is lesz egy, ez a nullára fog csökkenni (és akkor arról még nem is beszéltem, hogy hiába nem felejtem itthon a bevásárlólistámat, úgysem fogom látni). De, hurrá, máris megvalósulhat az annyira vágyott távolságtartás, ismeretlenekkel ugyanis senki sem áll le trécselni!

Hogy valami emészthetőbbről is írjak, az alant elhelyezkedő képen báránycomb pironkod(ott)ik. Töltekezhettünk e falatokkal, mi, egy páran, szó szerint, mindenki más pedig látványilag telhet be vele. Hagymával, fokhagymával, sóval, borssal, szerecsendióval, borral meghintve sült, helye pedig azóta már hűlt.

SzakÁ(rus) Cs(illa)