Mátrai borzaska

Annyi atrocitásban volt részem az elmúlt napokban a szél miatt, hogy mára már nem csak a fejem, az ebédünk is borzassá vált. Tisztán együttérzésből. Vagy talán a tudatalattim befolyásolt? Meg a felborzolódott idegeim.

Köztudott ugyanis, hogy kisvárosunk földrajzilag csodás helyen fekszik, nagy hegyek lábainál, mely vidékekre igencsak jellemzőek a zord telek, annak minden előnyével és hátrányával. Most épp némi nagymennyiségű hó olvadásából (megspékelve néhánynapos esővel) kifolyólag, jó néhány lakótársunk hisztérikus kirohanásával nézhetünk szembe.

Mert ugyebár mindig mindenki hibás, csak pont mi nem! Sánc- és járdatakarítás? Ugyan, kérem, az már nem divat, elvégre szemétadót fizetünk! Szomorúan állapítám meg, jó sok Pilátussal sodort egy helyre a Fennvaló. Ha máshonnan nem is, saját tapasztalatból tudom, könnyebb a szájnak járni, mint a kéznek, de igazán elkeserítő, hogy ennyire igénytelenek lettünk. És akkor még a helyesírásunkról nem is beszéltem, amivel mindenféle hordozóra vetjük magvas gondolatainkat. Következzék ezért most egy megszívlelendő nyelvtani szabály: ha az igekötő az ige előtt áll, akkor egybeírjuk, ha utána, akkor külön! Mily jó lenne, ha édes anyanyelvünket nem pont olyan kivégzési módra ítélnénk, mint hajdan Horeát és Cloșcát.

Persze, húsunk bundáját nem egy mérges forgószél fújta szerteszét, hanem a tojásba reszelt krumplitól borzolódott fel. Aztán, mivel a reszelő már amúgy is kezem ügyében unatkozott, a körítésnek szánt krumplit is megreszeltem, majd forró olajba forgattam (só, bors, paprika társulásával). A húst egyébként, illem szerint, tálaláskor meglocsolják fokhagymás tejföllel, de mivel a húsvét még nem jött el, helyette kapormártást készítettem. Abból majd mindenki ott locsol, és annyit, amennyit óhajt. Nekem pedig megmarad a ropogós bunda.

SzakÁ(rus) Cs(illa)