Nyitottság és ihletettség

„A mandala a kozmosz, illetve különféle istenek hindu vagy buddhista vallási ábrázolása, elkészítési folyamata maga is egyfajta meditatív szertartás” – ezt erősítette meg beszélgetésünk során Kudelász Gyöngyi mandalafestő is, aki egy véletlen folytán ismerkedett meg ezzel a képi világgal. Ám még valószínűbb, hogy véletlenek nincsenek…

Sokan találkoztak már különféle mandala-ábrázolásokkal, de nem biztos, hogy tudták is, pontosan mit látnak, ezért kezdésként ide kívánkozik a meghatározása: a mandala szó az ősi indiai nyelvből, a szanszkritból származik. Jelentése: kör, ív, körszelet, korong. Más vélemény szerint jelentése az elmével is kapcsolatban áll (manas, „elme”). Eredetét tekintve leginkább a buddhista tibeti és indiai kultúrához köthető, ahol ma is, évezredek óta használják meditációs technikákhoz, gyakorlatokhoz.

Családi örökség a kézműves tehetség

Akár jelnek is vehetném, hogy mostanában olyanokkal kerülök kapcsolatba, akik mondhatni későn, több váltás, próbálkozás után találták meg a számukra megfelelő munkát, igaz ez Gyöngyire is, aki szebbnél szebb mandaláit dísztárgyakra, ékszerekre festi, az egyedi kézműves darabok pedig rendszerint nagyon gyorsan gazdára találnak.

– A művészi hajlamot a családból hozom, nagyapám, két nagybátyám és édesapám is keramikus tervezőként dolgozott, de a család többi tagjai is kapcsolatban vannak valamiképp az alkotással, a művészetekkel. Jómagam azonban valóban hosszú kitérő után jutottam el ide, mintegy harminc évet töltöttem a konfekcióiparban, irodai és nem irodai munkát egyaránt végeztem, és végigkísért a szabás-varrás iránti rajongás is. Érdekes, hogy ez utóbbira nem láttam példát otthon, mégis, amint mesélik, már kisgyerekként folyton varrtam, játék tűket készítettem hajcsatokból, azokkal „dolgoztam”. Végül, mint minden nagyobb váltáshoz, döntéshez, ahhoz is több tényezőre volt szükség, hogy felhagyva a konfekcióiparral, mandalák festésével kezdjem keresni a kenyerem.

Magyar városban élni!

– Gyerekkora nem Kézdivásárhelyen telt…

– Brassóban születtem, szüleim tordai és mákói származásúak, én még gyerek voltam, amikor Gyulafehérvárra költözött a család, majd onnan 12 éves koromban jöttünk Kézdivásárhelyre. Édesapám döntése volt az utóbbi, aki felismerte, hogy a román városban, iskolában milyen mértékben „elrománosodott” a család is: mi, gyerekek azon kaptuk néha magunkat, hogy otthon is ezen a nyelven beszélünk. Nagymamám velünk élt, neki köszönhetjük, hogy megőriztük az anyanyelvet. Édesapám mindenképp magyar vidékre akart költözni velünk, és mivel itt járt iskolába, illetve a szigetelőgyárban munka is volt számára, ide kerültünk. Talán nem túlzás azt állítanom, hogy valóságos kulturális sokk volt itt leszállni a vonatról, édesanyámmal és a testvéreimmel folyamatosan mondogattuk egymásnak: né, ez az ember is magyarul beszél…meg ez is… Hihetetlen volt. Nem is költöztünk el, a húgom szintén Kézdin, a nővérem Lemhényben él.

– A zene is az élete része.

– Kiskorom óta szerettem énekelni, Gyulafehérváron hegedűiskolát végeztem, de már akkor a gitár vonzott jobban, így itt, Kézdin már ezen a hangszeren folytattam, az iskola keretében. Több együttesben énekeltem, fontos része ez is az életemnek.

Mandalák bűvöletében

– Hogyan jutott mégis a varrás, a zene mellett a mandalafestésig?

– Legelső alkalommal körülbelül négy éve, egy évente megrendezett természetgyógyászati táborban találkoztam a mandalával. Ezt a legelső, színes ceruzával rajzolt példányt a mai napig őrzöm. Rögtön megragadott, és itthon is folytattam az internetről kinyomtatott minták színezését, ám ez pár darab után abbamaradt. Hogy mégis újra bekerült az életembe, abban nagy szerepe van a kökösi gyöngyfűző Policsek Máriának, egy általa készített nagyon szép darab keltette fel újra az érdeklődésemet, 2017-ben. Ő a gyöngyfűzés mellett mandalákat is fest üvegre, vászonra és fára. Rögtön be is szereztem magam is a pontfestés-technikához szükséges kellékeket, a megfelelő festéket stb., és azóta a mandalák bűvöletében ragadtam. Az ékszereken kívül festettem már bakancsra, gitárra, pénztárcára stb. Közel áll hozzám, hiszen kreatív, alkotói munka, ugyanakkor kötött is: pontos geometrikus formákkal dolgozunk, számolni kell, hiszen a mintának szimmetrikusnak kell lennie, én pedig ezzel a vetülettel is tudok azonosulni, a számok, a mértan ismerős terület. Az alkotói folyamat is kivételes: olyan nyitott, ihletett állapotba kerülök közben, mint amikor például dalt írok, úgy érzem: „nem is én csinálom”, valahonnan kívülről jön az egész. Amikor nekifogok, nem látom még, hogy milyen lesz a kész mandala, legfeljebb a színeket tudom, amiket használni szeretnék. Menet közben „rajzoltatja magát”, és „jelez”: érzem, amikor kész van, ahogy azt is, ha még befejezetlen, és rá kívánkoznak újabb motívumok.

– Mi a kész mandalák további sorsa?

– Érdekes, hogy miként találnak új gazdára, nekem az elején nem állt szándékomban eladni ezeket, de valahogy ez is természetesen kialakult. Akik látták az elkészült medálokat, ékszereket rajtam, maguknak is szerettek volna hasonlót, a közösségi oldalon is egyre többen követték a munkáimat, és kezdték kérni, itthon és külföldön is. Ekkor még teljes munkaidőben dolgoztam, ez egyfajta kikapcsolódás, feltöltődés volt, az már csak a hab volt a tortán, és szinte hihetetlen számomra, hogy sokan ezért szívesen áldoznak pénzt is. Idővel, sokak biztatására, tavaly augusztus végén kiváltottam a vállalkozói engedélyt is, és hoztam egy döntést: a hobbim lesz a munkám, azóta több mint 500 mintát „pingáltam”.