Pityókástokány, alias krumplipaprikás

Ma van az internet és a múzeum világnapja, a földtani természetvédelem napja, Türkmenisztánban az újjászületés és az egység napja, Haitin a zászló napja, Örményországban a függetlenség napja, jómagam örmény házában pedig az utolsó tavalyi pityókák fazékba kerülésének napja.

Becézgesse ezen eledelt mindenki, ahogyan éppen szereti, tanulta, vagy a szituáció megkívánja. Mert, ha például a szabadban készült volna, bográcsban, pityókástokánynak vagy krumplis bográcsgulyásnak nevezném, de, mivel konyhai körülmények között főtt (az egy négyzetméterre 240 liter víz ráesése folytán), krumplipaprikás névre hallgat. Azt pedig, hogy milyen hús van benne? Mindenki keresse, vegye, tegye bele azt, amit szeret.

Mert én is azt főztem bele, amit szeretek. Csülköt (jótékony hatással a porchiányos térdekre, és egyéb csuklós emberi alkatrészekre), és füstölt csülköt. Gombát, krumplit, murkot, zellert, káposztát, köménymagot, fokhagymát, hagymát, paprikát, és ha valamit kifelejtettem sem baj, kétszer ugyanúgy úgysem szoktam elkészíteni. Változatosság az élet sója. Mivel egyébként a só egészségtelen, sózzál változatossággal! Manapság amúgy sem jut belőle túl sok. Pozitív értelemben semmiképp.