Tegyük jobbá világunkat!

Müller Henrietta háromszéki származású, Rotterdamban élő előadó- és képzőművésszel való találkozásunk lehetőségét néhai nagybátyja, a Brassóban 1989 decemberében sorkatonaként, máig tisztázatlan körülmények között elesett Müller László tragikus sorsáról szóló riportunk megírása teremtette meg, ugyanis ő irányította rá figyelmünket a szomorú történetre. Nyitott, de a hagyományokat is tisztelő, jövőbe néző, de a múlt iránt is érdeklődő, a világ megismerésére törekvő, de a szülőföldjéhez is ragaszkodó fiatalt ismertünk meg személyében.

– Ismertesse az eddig megtett út fontosabb állomásait!

– Sepsiszentgyörgyön születtem (1992), nőttem fel, és jártam iskolába, de a hétvégeket nagyszüleim, majd később szüleim sepsibükszádi gazdaságában töltöttem, így szoros szálakkal kötődöm a természethez. Első alkotói próbálkozásaim 7–8 éves koromra tehetők, amikor csontból reszeltem különböző formákat. Középiskolás diákként csodálkoztam rá az emberi képesség határait feszegető akcióművészetre, és azóta is a bűvkörében élek. Szintén ekkor kerültem kapcsolatba az Osonó Színházműhellyel, amelynek égisze alatt 5 éven át tevékenykedtem előadóként, és gyakori kiszállásainknak köszönhetően kinyílt számomra a világ. Önazonosságom és önkifejezésem módozatainak keresése során vers- és szövegírással is foglalkoztam, majd a Slam Poetry (saját vers, próza 3 perc alatt történő előadása – szerk.) mozgalom cselekvő tagja lettem Erdélyben és Magyarországon egyaránt. 22 éves fejjel költöztem Hollandiába, ahol több művészeti rendezvény és kiállítás résztvevője, valamint szervezője voltam, majd 2017-ben jelentkeztem a rotterdami Piet Zwart Institute, vagyis Médiaművészeti Intézet mesterképzésére, amit az idén szerencsésen be is fejeztem. Az évfolyamon kilencen voltunk, négy földrész más-más országából, vagyis különböző történelmi, kulturális, szociális, politikai és társadalmi háttérrel rendelkeztünk, amelyekbe egymás megismerése révén betekintést nyertünk.

– Mik a tervei?

– Továbbra is feszegetni a saját határaimat, és folytatni a megkezdett munkásságot. Az akcióművészet terén magamra találtam, és úgy próbálok élni, hogy alkotóképességemet a lehető leghatékonyabban használjam ki, miközben folyamatosan az összefüggések felfedezésére és megértésére, a művészi énem kibontakozására törekszem. Ennek érdekében pedig fontosnak tartom egy saját stúdió kialakítását. Ugyanakkor van még jó néhány helye a világnak, ahová szeretnék eljutni, de egyre jobban foglalkoztat az itthoni helyzet is, amelynek alakításában részt szeretnék venni.

– Hogyan képzeli ezt el?

– Kiépítvén egy olyan, fiatalokból álló kulturális közösséget, amelynek tagjai vallják és hirdetik, hogy igenis jogunk van a saját határainkat feszegetni, valamint kérdéseket tenni fel bármiről.

– Mi késztette arra a nyugaton élő fiatal művészt, hogy megpróbálja kideríteni az igazságot nagybátyja tragikus halálának körülményeiről és hátteréről?

– A szülőföldemet is magába foglaló országban végbemenő folyamatokat és ezek következményeit évek óta távolról szemlélvén, rádöbbentem, hogy a változás után elmúlt időszak kudarcait, visszaéléseit nem lehet csupán a kommunizmus számlájára írni. Sok minden ugyanis a mi hozzáállásunkon múlt, ezért a több évtizedes keserűségért és következményeiért mindannyian felelősek vagyunk. De van egy személyes oka is. Én kaptam meg az 1989-ben közülünk örökre eltávozott nagybácsi hátra maradt könyveit. Ezeket lapozgatva és olvasgatva pedig feltevődött bennem a kérdés, hogy a szűkös zsebpénzét irodalmi művek beszerzésére fordító egykori diáknak miért kellett 18 éves fejjel meghalnia? Ezt firtatván azonban a családtagjaimtól hiányos és ellentmondásos válaszokat kaptam, amik bennem újabb kérdéseket szültek. Például ki lőtte fejbe, hol és milyen körülmények között, illetve, hogy miért nem lehetett mindezt ennyi idő alatt sem kitisztázni?

– Mit gondol, miként alapozhatjuk meg a székely jövőt?

– Az önmagunkra való odafigyeléssel és szembenézéssel, a környezettudatos életre és egyensúlyra való törekvéssel, a külső és belső harmónia megvalósításával. Ha nem dőlünk be a globalista kapitalizmus csábításainak, és nem élünk csak a vágyainknak. Nyitottabbá válva, tanulva, és megalapozatlanul nem ítélkezve. Belátva, hogy az emberek nem születnek rossznak, csak bizonyos hatások következtében válnak esetleg azzá.

– Van erre esély?

– Természetesen. Nagyon sok olyan fiatalt ismerek Székelyföld- és Erdély-szerte, aki látja a nyugaton elkövetett hibákat, a csak anyagiakra összpontosító jóléti társadalom árnyas oldalait. Aki felméri a túlzott érvényesülési szándékból fakadó törtetés súlyos következményeit. Megijeszt viszont, hogy még 30 esztendő elteltével is kénytelenek vagyunk hazugságok között élni, mert akik képesek a múltat meghamisítani, és ezzel megmérgezni a mindennapjainkat, azok a jövőnket is veszélybe sodorhatják. Annál is inkább, hogy a társadalom túlnyomó része nem érzékeli a csúcstechnológiában rejlő veszélyeket. Nincs tudatában, hogy jótékony hatása mellett megteremti az igazság meghamisítása és a félrevezetés, valamint a lehallgatás és állandó ellenőrzés alatt tartás lehetőségét is.

– A felvilágosító munka elvégzése a fiatalokra vár, és közülük is azokra, akik a nyugaton szerzett tapasztalataikra támaszkodhatnak. Készen állnak-e, hajlandók-e erre, és haza jönnek-e ennek érdekében?

– Igen, mert a szülőföldet a szívünkben és tudatunkban hordjuk, az itthon magunkba szívott szellemi, erkölcsi értékekkel együtt, és tenni akarunk érte, de ránk kell bízni, hogy erre mikor szánjuk rá magunkat. És meg kell teremteni ennek a munkahelyekben és elfogadható fizetésekben kikristályosodó lehetőségét. Ahhoz viszont, hogy eredményesek legyünk, ismernünk kell az igazságot, amelynek felfedése a történéseket átélő, és így a tényeket ismerő idősebb korosztály kötelessége.