Úz-völgyi ereklye

1944. augusztus 26-án, azon a bizonyos vérzáporos napon, amikor a sokszoros túlerőben támadó Vörös Hadsereg az Úz mentén áttörte a Székely Határőrség védvonalát, Nagy Andor sepsiszentgyörgyi hírvivőnek visszavonulás közben kezébe került szülővárosa székely határőr-zászlóaljának kürtje. Mivel akadályozta volna menekülés közben, meg talán a fogságba eséstől is joggal tarthatott, zubbonyába bugyolálta, és a helyszínen elrejtette. Több mint húsz évvel később tudott visszamenni érte, sokáig lakása padlásán rejtegette, unokája pár éve hozta nyilvánosságra a történetét.

Nagy Andor 1902. december 30-án született Sepsiszentgyörgyön. A családja történetét ismertető könyvben Andrásként szerepel, de a harci kürtöt évtizedeken át a rejtekhelyén őrizgető, és történetét lapunknak felelevenítő unokája hangsúlyozza: őt bizony Andornak hívták. Maga a család Szárazajtáról származik, 1818. május 24-én, földbirtokos család sarjaként itt látta meg a napvilágot Nagy Sámuel. A szabadságharcban való részvételéért, egészen pontosan azért, mert a Borosjenő melletti táborban mint hadnagy közreműködött a honvéd tüzérségi hadianyag megsemmisítésében, hadikárpótlás címén az összes birtokát elkobozták és elárverezték.

Föld híján fia, Lajos (1838–1894) a felesége falujában, Árkoson kereste a megélhetést tímárként és ácsmesterként, az ő – ugyancsak Lajos nevű – fiát (sz. 1872-ben) pedig már Sepsiszentgyörgyön találjuk, mint csizmadiamestert. Itt vette el a feleségül a nála napra pontosan négy évvel fiatalabb, martonosi Imreh Annát, akit aztán szovjet akna ölt meg 1944. szeptember 4-én: a karját tőből leszakította, és amire hazavergődött a piacról, elvérzett. Egy lánynak és három fiúgyermeknek adott életet, köztük történetünk főszereplőjének, Andornak.

A 156-os tábori postaszám

Nagy Andor az első világháborút gyerekként vészelte át, a másodikban való részvételéről nincsenek hivatalos adatok. A 1990-es években ugyanis a család egyik ismerőse az összes katonai iratát magához vette, hogy Budapesten kárpótlást kérvényezzen özvegye számára a hadifogságban eltöltött évekért. A kárpótlásból semmi sem lett, közben az „intéző” elhunyt, az iratoknak nyoma veszett.

Az unokája – nagyapja elmesélései alapján – annyira emlékszik, hogy 1944-ben „hírvivő” volt. Mivel a felesége (szül. Váncsa Ida) egyik nyilatkozatában a 156-os tábori postaszám szerepelt, ez alapján – a felesége révén kézdivásárhelyi kötődésű – Babucs Zoltán jeles magyarországi hadtörténész véleményét is kikértük. A Honvédelmi Minisztérium HIM Központi Irattárában nem talált Nagy Andorra vonatkozó adatot, a kárpótlási kérelemhez csatolt iratok pedig a budapesti székhelyű VERITAS Történetkutató Intézet levéltárába kerültek, ahonnan csak a családtagok kérésére – tehát kutatóknak nem – adnak ki információt.

Sajnos az egykori táboripostaszám-regiszter nem maradt fenn az utókorra. Babucs Zoltán úgy véli, „a 156-os postaszám P-156 lehet, amely a sepsiszentgyörgyi 11. székely határőr-zászlóaljhoz tartozott 1944 nyarán. Erről dr. Szőts Dani bátyám írt Sohasem felejtem el (Albert Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1999) című második világháborús visszaemlékezésében. Ennek alapján Nagy Andor a zászlóaljbeli bajtársa lehetett. Mivel 1902-ben született, tartalékos vagy póttartalékos honvédként kapott behívót.”

Hírvivők (jelentő kerékpárosok vagy lovasok) minden zászlóalj- és századtörzsben szolgáltak, s hivatásuk az alábbiakban összegezhető:

„Jelentőlovasok, kerékpárosok és különösen jelentőfutók nehéz helyzetben, ha minden műszaki híradás megakadt, gyakran az egyedüli biztos híradók. Erős tűzhatásban a különösen nehéz jelentőfutó szolgálatra kiválóan vitéz és megbízható honvédeket kell kiválasztani.”

Oszlányi Kornél-Szécsy Mire: Katonai zsebkönyv. Kalauz a korszerű hadak útján (Wodianer és Fiai Grafikai Intézet és Kiadóvállalat Rt., Bp., 1928)

Az „ezeréves” határ védelmében

Mint említettük, Nagy Andor úgy mesélte az unokájának, hogy ő hírvivőként harcolt az Úz völgyében. De hogyan és mikor kerülhetett oda?

A Székely Határvédelmi Erők alakulatainál 1944 márciusának végén kezdték el a mozgósítást. Mivel az Úz völgyébe később – többek között – a sepsiszentgyörgyi 11. és 12. székely határőr-zászlóaljakat is kivezényelték (rajtuk kívül a 32/1. erődszázad védte a szorost, a baróti 13. székely határőr-zászlóalj a Csobános völgyét, az Aklos csárdánál pedig a sepsiszentgyörgyi 26. székely határvadász-zászlóalj készült fogadni az ellenséget), kézenfekvőnek tűnik, hogy Nagy Andor is ezek valamelyikének kötelékében szolgált, de ez egyelőre csak feltételezés. Amennyiben a 11-esekkel tartott, nagy vonalakban azt élhette át, mint amit a magyarhermányi születésű, ma Baróton élő, 2020-ban a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett, idén szeptember 28-án a 100. életévébe lépő Boér Imre bácsi mesélt pár éve a Székely Kalendáriumnak.

Őt 1943-ban sorozták be, és 1944-ben, nem egészen 19 évesen indult útnak a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium padjai közül az Úz völgye felé. Benedek-mezőn „keverték össze” őket az 1. század idősebb katonáival, ahonnan együtt indultak a város csíkszeredai kijáratához. Itt, a város szélén búcsúztak el családtagjaiktól, az estét Bükszádon töltötték. Másnap Szentsimonban szállásolták el őket, kiket az iskolában, kiket magánházaknál, innen pedig a Rugát-tető felé vették az irányt, egészen Aklosig. Úzvölgye telepen a kaszárnyák padlásán aludtak.

Másnap elosztották a századokat: elmondása szerint az 1–2. századot a Magyarós-tetőre vezényelték ki, a 3–4. század lent maradt a völgyben, de az „ezeréves” határhoz is küldtek egy előőrsöt. Imre bácsiék a tetőn felhúzták a sátrakat, és mivel csak egy-két bunker volt megmaradva az 1916-os harcok idejéből, nekifogtak faházakat építeni – ne fázzanak meg, ha ott kell a telet tölteniük.

Nem kellett. Három hete voltak fenn a tetőn, amikor augusztus 26-án eldördült az első lövés. Az épp szolgálatban lévő Imre bácsi távcsővel a kezében figyelte, mi történik a völgyben, nem sokkal később elfogták az szovjetek.

„Két kisebb orosz tank tűnt fel a völgyben, mire a lenti két század szétszéledt (ténylegesen hat harckocsi kezdte meg a támadást erős gyalogsági kísérettel – K. K.). A fafeldolgozó telep körül összerakott farakások kigyulladtak, az ott dolgozó civilek a vasúton próbáltak menekülni, a katonák közül sokan a tető felé vették az irányt. A levegőben két német vadászgép jelent meg, amely az oroszok közé több bombát is ledobott, próbálva megzavarni őket. Emellett két-három sor, betonból készült tankakadály is lassította az előrenyomulásukat, de a tetőn lévő egységeknek nem volt tüzérsége, csak a Kézdivásárhelyről kölcsönkért ütegekkel sikerült megállítani a tankokat.

A patakban közben az orosz gyalogság nyomult előre. Mi ekkor kezdtük meg a visszavonulást Csobános felé. A patak jobb partján kitaposott keréknyomoknak gyanút kellett volna kelteniük bennünk, mert az oroszok a bal parton voltak elrejtőzve. Én az első századdal a sor elején haladtam, és ezzel volt szerencsém, mert az oroszok addig vártak, amíg a század közepe eléjük ér; akkor kezdtek el tüzelni. Sokan elestek ott. A század végén haladók közül többen el tudtak menekülni, de minket, akik az elején haladtunk, elfogtak, és visszavittek a völgybe. Ott lapátot és kapát adtak a kezünkbe, hogy a németek bombái által kialakított bombatölcsérekbe temessük el az elpusztult lovakat.”

(Az Úz-völgyi csata Boér Imre emlékezetében – lejegyezte: Lázár Szilárd)

Dr. Vajna Mihály adománya

Nem tudjuk, Nagy Andor mindeközben hol tartózkodott, mint ahogy későbbi fogságba esése körülményei, időpontja, helye sem ismert (az Úz és a Csobányos völgyéből visszavonult magyar csapatok a Kászon-völgy, Bencze-patak, Csíkmenaság–Potyond szakaszt szeptember 11-ig tartották). Unokája emlékezetében annyi él, hogy menekülés közben a minden bizonnyal megsebesülő zászlóalj-kürtöstől átvette a sepsiszentgyörgyi székely határőr-zászlóalj zászlóaljkürtjét. A budapesti Ujfalusi és Keil műhelyében készült réz hangszerre rá volt gravírozva az egység, illetve az adományozó dr. Vajna Mihály „szé.[kely] h[at?]ő[r]. orvos hadnagy” neve.

Az adományozó

Dr. Vajna Mihály 1898-ban született Sepsiszentgyörgyön, a neves szemerjai Vajna család sarjaként. A Székely Mikó Kollégiumban 1916-ban tett hadiérettségi után az első világháború több csatatéren megfordult. A háború vége az akkor hadnagyként szolgáló Vajnát az olasz fronton találja, ahol vitézségéért kisezüst-éremmel jutalmazzák; innen tér haza 1918 júniusában.

Beiratkozik az orvosi egyetemre, hogy aztán a fogorvosi diplomát is megszerezze. Szülővárosában nyit rendelőt, a harmincas években megnősül, négy gyermek apjává lesz. A Corvin Sportegyesület alelnökeként városszerte mint a sportmozgalom támogatóját, szervezőjét ismerik. Jótékonysági tevékenysége is figyelemre méltó. Az általa szervezett véndiák-bálok bevételét a Székely Mikó Kollégium rászoruló diákjai között osztják szét.

1940.szeptember 13-án a Csíki utca végén lóháton fogadja a bevonuló honvédeket. A második világháború alatt a Sepsiszentgyörgyön állomásozó alakulatok szanitécegységének vezetője.

A kommunista hatalom vagyonából kisemmizi, kizsákmányolónak minősíti, emiatt gyerekeinek csak többszöri próbálkozással sikerül felsőfokú diplomát szerezniük. Fogorvosként dolgozik a helyi poliklinikán, és iskolaorvosi tisztséget is betölt. 1974-ben hunyt el, a szemerjai temető családi sírboltjában alussza örök álmát.

(József Álmos kutatásai alapján)

Nagy Andor nem akarta magánál tartani a kürtöt, hiszen egyrészt zavarta volna visszavonulás közben, másrészt fennállt a hadifogság veszélye, ezért gyorsan zubbonyába bugyolálta, behelyezte az egyik betonbunker repedésébe, és földet húzott rá. Gondoljuk el, tette milyen bátorságról, lélekjelenlétről tanúskodik, hiszen közben a feje fölött ellenséges golyók fütyültek!

Félelme beigazolódott, mert a szovjetek őt is elfogták. Egészen Arhangelszkig vitték, az Északi–Dvina folyó partjáig, közel a fehér-tengeri torkolathoz. Innen székely bajtársainál valamivel korábban, 1947 végén hazaengedték (Boér Imre 1948 júliusában szabadult ötven társával egyetemben Kurszk mellől), mért vérhast diagnosztizáltak nála, hadd halljon meg otthon. De nem halt meg! Hazaérvén tudomásul vette, hogy nemcsak a csata veszett el, hanem időközben a hazája is, és visszament dolgozni a sepsiszentgyörgyi dohánygyárba, ahol nyugdíjazásáig húzta. Éjjelente viszont azon töprengett, vajon megvan-e még a kürt az Úz völgyében…

Vissza az Úz völgyébe

1965-ben úgy érezte, tovább nem várhat, hiszen később már nem lesz ereje egy ilyen út megtételéhez. A csata helyszínére még manapság sem egyszerű eljutni, abban az időben még inkább alapos szervezést, előkészületet igényelt. Szükség volt egy megbízható szekeresre, aki soha senkinek sem fedi fel a titkot, és szükség volt a szerencsére is, hiszen húsz év alatt sokat változtak a terepviszonyok. És mindkettő megadatott!

A szekérderék aljában, lóabrak alá rejtve hozták haza a kincset a Kászonokon keresztül. Otthon a padlás egyik szegletében olyan zugot alakított ki, ami sem kívülről, sem belülről nem látszott. Oda rejtette el, várva a szebb időkre.

Nagy Andor különös viszonyt ápolt istenével. Hithű reformátusként a ’30-as években részt vett a vártemplomi dalárda alapításában, majd – megszegve a katolikus felesége papjának adott reverzálisát – lánygyermekét titokban elvitte a saját papjához, és reformátusnak kereszteltette. Aztán amikor a csecsemő kétéves korában meghalt, olyan erős bűntudatot érzett, hogy magában felfogadta: első unokáját, ha fiú lesz, ha lány, katolikus keresztségben részesítteti!

Ezt a fogadalmát már betartotta, és ez a (fiú)unokája lett számára a legkedvesebb. Csak neki, még a saját gyerekeinek sem mesélt soha háborús emlékeiről, az Úz-völgyi ereklyéről. Egyedül neki mutatta meg a rejtekhelyét is: ott lapult pár évfolyamnyi bekötött Tolnai Világlapja és Magyar Futár társaságában. Amikor 1982 márciusában örökre lehunyta a szemét, tudta, hogy a kürtöt jó kezekben hagyta.

Három éve újra megszólalt

Unokája 2019 júniusáig őrizte a rábízott titkot. A magyar temető meggyalázása benne is felkavarta az indulatokat, világgá szerette volna kiáltani: ha az Úz-völgyi hegyomlás ideig-óráig maga alá is temette a magyar jövőt, ha az elesett honvédek nyugalmát meg is zavarták hőbörgő sírgyalázók, a zászlóaljkürt megvan! Úgy érezte, ennyivel tartozik az akkori hősöknek, nagyapja emlékének. Első gondolta az volt, hogy múzeumnak adományozza, de kevés esély mutatkozott rá, hogy egymagában kiállítási tárggyá váljon, vélhetően be kellett volna érnie egy leltári számmal, ezért a háromszéki megyetanácselnök irodája mellett döntött. Elvégre azt naponta látogatják.

A páratlan Erdélytérkép-gyűjteménnyel is büszkélkedő Tamás Sándor megilletődötten vette át a megőrzésre rábízott ereklyét. „Az igazi hőstettet Nagy Andor hajtotta végre azáltal, hogy ezt a kürtöt megmentette az utókor számára. Én a magam szerény eszközeivel csak ahhoz tudok hozzájárulni, hogy méltó helyre kerüljön, és minél szélesebb körben népszerűsítsem a történetét” – nyilatkozta akkoriban.

A kürtöt nem sokkal később Dálnoki Lajos akkori megyei tanácsos, Réty korábbi polgármestere, a rétyi Kováts András Fúvószenekar oszlopos tagja „tesztelte”, és véleménye szerint „kitűnően szól”. Utána, 2021. augusztus 26-án – v. Nagy Zoltán megyei tanácsos, hagyományőrző kezdeményezésére – pedig egy alkalomra visszavitték az eredeti rendeltetési helyére, az Úz-völgyi temetőbe, ahol Szép Szilamér, a fentebb említett rétyi fúvószenekar trombitása elfújta vele a Magyar Királyi Honvédség takarodóját, ezzel tisztelegve az elesett honvédek és hősi halottak emléke előtt.

Jó lenne, ha ott még időnként fel-felharsanna a hangja, és hívó szavára az eddigieknél sokkal, de sokkal nagyobb tömegben gyűlnénk össze, ha baj van. Vagy ha csak emlékezni kell…

Címlapfotó: Kocsis Károly