Vadas

Nem épp virágvasárnapra jellemző kép fogadta azokat, akik a szürkületben a Bucsin nevezetű hegyecskén lefelé kanyargóztak: a fehér ruhába öltözött órásfenyők lábánál, tájidegen narancssárga kuka mellett, egy nem túl megtermett barnamedve álldogált szerényen és békésen (legalábbis úgy tűnt).

Csak a plakát hiányzott a háta mögül, éspedig, hogy Isten hozott Székelyföldön, s tán még egy fotó egy üveg fenyővizet kínálgató piros- fekete csíkos szőttesbe öltözött menyecskéről.

Első gondolatként az ugrott be, hogy jesszus, Szovátáról felhozták a fotóskelléket, de miután megmozdult, már inkább sikkantva csak a gázpedálra léptem volna, már ha az én lábam alatt lett volna, és ijedtemben gyorsan ki tudtam volna választani, hogy melyik is az.

Sajna, e kép megint elvette egy évre a gombászhatnékomat, pláne, hogy rátevődik a lépésre a lábaimban keletkező kishableány-effektus. Nem tudom, Andersen lába hányszor törhetett el, de sikerült neki nagyon plasztikusan lefestenie az érzést. Nos, mivel vadban gazdag hétvégém volt, többek között, egy-két (vagy tán lehetett az három is) tányér roppant ízes vaddisznópörkölttel is, úgy gondoltam, ma jómagam vadast készítek, vadhús híján egy nem túl vad disznó nyelvéből. Társul hozzá sok murok, hagyma, babérlevél, só, bors, cukor, liszt, tejföl és egy botmixer. Gyomrunk egyenesen állva tapsol, mikor ilyen falatok megemésztésére kell vállalkoznia!

Berszán-Árus Csilla