Szép, szabad élet az esztenán?

Május vége van, ilynekor madárdaltól hangosak a hajnali erdők, nyulak kergetőznek a friss zöld vetésekben, az őz rudlik már felbomlani látszanak, 1–2 őz kóvályog itt-ott, ők sem vetik meg a vetések által nyújtott terülj-terülj asztalkámat. Gyík sütkérezik egy felmelegedett kövön, majd riadtan beszalad egy hasadékba, ahonnan egy béka ugrik ki.

Gyerekkoromban ellenségként tekintettem a békákra, csúnyák, nyálkásak, ránk ugranak, és nem lesz belőlük sem herceg, sem hercegnő, ha megcsókoljuk… Egy nap egy előadáson tudomásomra jutott, hogy ők azok, akik legfőbb ellenségeimet, a szúnyogokat nagy számba pusztítják, fogdossák össze. Érdekes, hogy milyen könnyen „ellenségnek” tudunk tekinteni egy állatot az ismeretek hiányában, pedig egy csúnya varangy sokkal hasznosabb számunkra, mint mondjuk egy szép akváriumba tartott aranyhal, vagy hörcsög és még sorolhatnám, de békát mégsem fogunk házi kedvencként tartani, és cirógatni. A hobbiállattartásnak is megvan a maga szépsége. Fejleszti a gyerekek felelősségtudatát, felelős állattartásra neveli őket…

Őzbakok erőfitogtatása

Térjünk vissza a szép, kecses őzekhez, akik május elején még szürkésbarna, hosszú, téli szőrzetet viselnek, ami a kopár erdőben szinte észrevehetetlené teszi őket, csak a fehér folt a hátsójukon, árulja el gyakran a jelenlétüket, a bakon háromszögre, a sután szívre emlékeztet. Az idősebb őzbakok már teljesen, vagy részben letisztították agancsukról az eddig védelmet nyújtó puha barkát, némelyikről még háncsokban fityegnek a véres foszlányok. Elérkezett tehát az őzbak megfigyelések ideje.

Egyik nap, terepezés közben egy szép őzbakra lettem figyelmes az egyik vetésben, megpróbáltam közelebb cserkelni, már 100 méterre lehettem tőle, amikor megláttam két másik társát. El voltak foglalva egymással, látszott, hogy fiatal bakok, játszadoztak, döfködték egymást, s körbe-körbe kergetőztek. Áradt belőlük a fiatalság, az életerő.

Távcsővel követtem a „nagy” őzbak viselkedését, bal mellső lábával dobogtatta a földet, mint az anyajuh, amikor megfogtam valamelyik bárányát, vagy a kutyával ugattattam a pajtába a juhokat, így edzetve az idegeit a téli hajtásra, a bárány anyja is épp így dobogtatott, és indult utóda védelmére. Távcsővel pásztáztam az irányt, hogy merre néz a bak, keresve a dobogtatást kiváltó okot. Két farkast láttam közeledni. Ők is egymással játszadoztak, mint a fiatal bakok, kergették egymást s meg-megálltak, figyelőztek, szaglásztak. Mivel a fényképezőgépet a kocsiban felejtettem, be kellett érnem a látottakkal. Az első farkas hátra-hátranézett társára, aki nála jóval kisebb volt, és szembetűnően nagy hasat hordott, benne utódokat. Megálltak, feszülten figyeltek, nagyjából 80 méter volt a távolság köztünk. A szél szemből fújt, látni nem láttak engemet, az őzeket esetleg, akik feszülten figyeltek, a menekülő stratégiát fontolgatva. Aztán a farkasok voltak azok, akik rakétaként iramodtak az erdő felé. Ugyanis elérték a nyomomat – ahol korábban egy bocsos medvére cserkeltem rá –, és a szagomat megérezve vették menekülőre. Sajnos menekülési útjuk egy barátom esztenáját keresztezte. Fel akartam hívni, hogy figyelmeztessem, de elkéstem vele, két óra múlva ő hívott, hogy bejelentse egy kutyája és két kecskéje bánta a viszontlátást, ugyanis nem az volt az első alkalom, hogy megjárták magukat nála azon a héten.

Szellem, az öreg farkas

Három napra rá, egy hajnali cserkelés alatt ismét találkoztam a „két jó madárral”, akkor egy ugráló nyulat próbáltak becserkelni. Volt egy nyomukban járó „szellemük”, egy öreg farkas. Egyszer láttam a vöröses, kopott bundáját megvillanni, mindig követte a másik kettőt. Lehet a maradék reményében. Pásztorok mesélték, hogy több alkalommal is próbálkozott az öreg farkas, fogott is szinte mindig, de a kutyák elvették tőle a juhot, kecskét. Kicsit megvezette őket, de alig ejtett sebet rajtuk, csak egy-két fiatal báránykát tudott felkapni és elszaladni vele. Lehet a fogai sem épek és hegyesek, az állának szorítása sem a régi, a túlélésért küzd, így neki csak a konc jut, amit fajtársai meghagynak. Az öreg farkast már minden pásztor ismeri, 2–3 éve hallok róla. A megjelenése nem okoz nagyobb fejfájást a pásztorlegényeknek, de nem úgy a nagy duó, és ott van még egy kisebb falka, a „három testőr” is, irgalmat nem ismernek, aztán ott a nagy fekete medve, meg a nagy „veres”, és a kutyáktól sem tartó, két bocsot vezető anyamedve. Vannak álmatlan éjszakát okozói az erdei népnek.

Telefonon kaptam a riasztást, hogy az egyik esztena mellett tehenet fogott a medve. Reggel vették észre a hiányzó állatot, amiből már jól belakmározott a vad. Másnap a bizottsággal együtt helyszíneltünk, felmértük a kárt, amit rövid időn belül meg is térítettek. Ez egy pozitív példája annak, hogy nem kell azt a kis energiát sajnálni, belefektetni a vadkárjelentésbe, a szükséges papírok beszerzésére, mert esedékes a kár megtérítése. Vannak negatív példák is sajnos.

„Nem fél a kutyáktól”

A kárvallott gazdától esti viszontlátással vettem búcsút. Délután hét körül indultam fel az esztenára, gondosan bepakolva: puska, lámpák, távcső, meleg ruha, hálózsák, pokrócok, és persze pár sör az elfáradt „szolgáknak”. A faluból kiérve nehézségbe ütköztem, leblokkolt az autó bal első kereke, pedig elterveztem, hogy a tehénhez közel parkolok le, a kocsi platóján berendezkedem, és ott alszom. A gazdával közöltem a hírt, otthagyta az embereket fejni, és pár perc múlva utánam jött. A helyszínen újból elmesélte az esetet, az egyik embere váltig erősítette, hogy este, pontban tíz órakor meg fog jelenni a medve, órát lehet állítani utána. Fejés után leültünk, tücsökzenétől, kutyák csaholásától, juhok bőgésétől, tehenek kolompolásától volt hangos az est. Olyan 400 méteres körzetben, három esztena is volt, mindenhol tizenvalahány kutya, mégis garázdálkodik a medve, a farkas. Páran azt állították, hogy előző éjszaka sakálok is jártak, nem öltek, de pár juh orrát, nyakát megmarcangolták. Ital be, titok ki, pár perc múlva megszólalt székely szűkszavúsággal a legidősebb szolga is: „Richárd, maga negyed tizenegy után aludhat nyugodtan, addig a medvét elkergetjük, s a két sakállal pedig baja nem lesz, ez a két tarka, bojtos kutya elintézi.”

Fél tízkor bevittem a csomagomat egy nagy tölgyfa alá, ami a tehéntetem közelébe volt. Az egyik kutya épp oda volt kölykezve egy üregbe, ahol a tehén maradványai voltak. Tíz óra két perckor kezdődött a koncert, egy kutya rázendített, majd csatlakozott a többi, csak úgy csengett a kutyaugatástól az árok, lassan lopózva közeledtünk, én elől mentem a puskával, hátamba három szolga, egyik lapáttal, másik fejszével, harmadik meg egy bottal, el is nevettem magam, úgy éreztem, mintha egy parasztfelkelés vezetője lennék.

A távcsövön keresztül kezdett körvonalazódni a medve alakja, és az őt körbe rohangáló kutyák hada. A hátam mögött levő halkan odasúgta: „látod-e, ez nem fél a kutyáktól”. És valóban, a medve nem zavartatta magát, nyugodtan falatozott a tehénből. Egyik kutya észrevett minket, ekkor hevesebben kezdte biztatni társait, feléjük tartottam a puskát, a rajta levő lámpával rájuk világítva, ekkor vérszemet kaptak a kutyák. Az addig nagynak látott medve eltörpült, egy közepes, nyurga medve emelkedett ki a kutyák közül, mármint emelkedett volna, de azok a földre rántották, és csipdesni, harapni kezdték. A medve hangosan jelezte, hogy nem tetszik neki kicsit sem, ordítva forgolódott, ekkor sütöttem el a fegyvert a levegőbe, amit néma csend követett, eltűnt medve, kutya egyaránt. Meglepődtem, azt hittem, a kutyák majd adnak neki, de tévedtem, senkinek sem tetszett az esti csendet megtörő puska hangja. Az erős hang a szemközti oldalból sokáig visszaverődött, minden esztenán megélénkült az élet, körbe kereken lámpák villantak fel, kutyák ugattak, emberek ordibáltak.

Csillagszálló és ordás reggeli

Amikor visszaértünk a kosár mellé az idős juhásszal beszélgettünk még egy darabig, szeretem hallgatni a farkasokról, medvékről, kanokról szóló történeteket. Ezek a történetek jól jönnek Kelemen Laci barátomnak is, aki rögzíti a beszélgetéseket, gyűjtőmunkát végez egy medvés könyvhöz.

Egy óra múlva ismét rázendített a kutyakórus a megjött a medve szimfóniájára. Az öreggel ketten indultunk a koncert helyszínére, amit ismét a puskám hangja húzott be. Én visszamentem és lefeküdtem, az öreg még sokáig biztatta a kutyákat, jött-ment a tehén körül, de a medve már messze járt.

Reggel kiabálás ébresztett, már rég fejték a juhokat, észre sem vettem, hogy megindult az élet. Elősétáltam a fejőlyukhoz, ismét elmeséltük a fejni érkezőknek, hogyan is történtek a dolgok, az éjfél utáni, második medvés történetből már ki is felejtett az öreg, övé volt a „győzelem” dicsősége.

A fejés után közös reggeli következett, feltekert, méteres túrós puliszka, házi kenyér, orda és sajt. Sehol máshol nincs ilyen finom portéka, és nem is esik olyan jól, mint kint az esztenán. Elgondolkodtam reggeli közben, hogy milyen szép élet is ez, természetes ételek, friss levegő, a természet közelsége, összetartó, egyszerű munkásemberek és a vendégszeretetük. De valójában csak így szép, ha az ember 1–2 napot tölt el ott, szép csillagos éjszakán, ködös napsütéses reggelen, vihar- és esőmentes napokon. Farkas-, medvetámadásos éjszakák nélkül, mert egyébként ez az életmód kimerítő, egész embert igénylő. Álmatlan éjszakák, késői fekvés, koránkelés, dacolás esővel, forrósággal. Mindennapi munka, ahol sem ünnep, sem vasárnap nincs. De mi lenne velünk ezek az emberek nélkül, akiknek ez az életük? Erre is születni kell, nem lenni, éppen úgy, mint székelynek. Szeretni kell a természetet, állatot egyaránt, ezek nélkül elképzelhetetlen ez a munka. Vannak, akik alsóbbrendűnek tekintik őket, öltözetük, kevesebb ismeretük, a sajtszagú, barna posztórendjük miatt. Még nekünk is nehéz tartani a lépést a fejlődő világgal, az internet, TV, okostelefon, könyvek mellett is, hát akkor nekik. Talán ezt a szakmát is bekebelezi a fejlődő világ, hiszen már most is egyre nehezebb embereket találni az állatok mellé. Talán ez több fejfájást okoz az esztenatulajdonosoknak, mint a vadak…

Román Richárd