Üzekedő őzek helyett medvék

Júliusban és augusztusban van az őzek násza, ilyenkor bezsongnak az őzbakok, semmi másra nem gondolnak, csak a párzásra, és ez annyira eltereli a figyelmüket, hogy az egyébként óvatos őzet, amely több száz méterről is megriad az embertől, és felriasztja a hajnali erdőt, ilyenkor pár tíz méterre is meglehet közelíteni. Ezért ebben a periódusban remek alkalom nyílik megfigyelni az őzek nászát. Meg is beszéltem Román Richárd (Ricsi) társammal, hogy egyik hajnalban menjünk ki a vadföldre, és figyeljük meg az őzeket.

Szép nyári, augusztusi napnak ígérkezett. Megbeszéltük, hogy még sötétben legyünk kint az erdei mezőn, egyrészt, hogy ne zavarjuk a vadakat, másrészt, hogy ott érjen a virradat, így könnyebb lesz észrevenni az őzeket. Emiatt újra hajnali háromkor kellett kelni, amivel nem is volt semmi gond, csakhogy mindig az adódik ilyenkor, hogy előző este nem tud az ember elaludni, olyan éber és friss, mintha akkor kelne fel.
Időben érkeztem a helyszínre, mint mindig. Onnan már közösen folytattuk az utat. Koromsötét volt, egyedüli fényt a sarló alakú hold nyújtott, ami az erdő sűrűjében, de az erdei mezőn sem biztosított látási viszonyt. Átmentünk a jól ismert patakon, feltűnt, hogy a meder mélysége majdnem hétről hétre változik. Korában ez nem volt így, de az utóbbi hónapok áradásai átformálták a patakmedret. Ricsi mesélte évekkel ezelőtt, amikor kezdett ezen a szakaszon átkelni, akkor még gyalog tette, és minden alkalommal derékig vetkőzött, a ruháit összefogva, magasba emelve kelt át a hideg patakon, míg egyszer felfedezte, hogy fentebb, egy eldugottabb helyen át lehet kelni száraz lábbal is. Csak nevetett…

A kutyaugatás nem jó jel
Csend honolt, mintha nem is a természetben lettünk volna. Távoli kutyaugatás hangját hozta a párás levegő. A faluból érkezett. Mindig odafigyelünk a kutyaugatásokra, mert jelzik a medve jelenlétét. Nemrég történt, egy hasonló reggeli cserkelés alkalmával, hogy a szemközti oldalban a kutyák erősen fogtak. Az esztena közelébe járt egy anyamedve két boccsal, távcsövön át jól láttuk, hogy a bocsok felmásztak a fára, az anyamedve pedig nem hagyta magukra, védte a bocsokat a kutyáktól. Több mint fél óra heves küzdelem után sikerült sértetlenül elmenniük. Végignéztük a jelenetet, hogy lássuk, a feldühödött anyamedve merre veszi majd az irányt, nehogy épp felénk jöjjön, mert bár a távolság elég nagy volt közöttünk, a medvének csak pár perc lett volna, hogy hozzánk érjen. Szaladva hagyták el a helyszínt, épp az ellenkező irányba.
Egymás nyomában, csendben haladtunk előre a jól ismert, de láthatatlan ösvényen a nagy fűben. Lassan már nincs olyan szakasz ezen a részen, amihez ne fűzne valami élmény. Mindig összeszorul egy kicsit a gyomrom, mikor arra a helyre érünk, ahol megleptünk egy medvét táplálkozás közben. A medve megijedt, morgott, ordított, mert túl közel voltunk, hogy elszaladjon, nem akart elmenni… Pár lépés után már más emlékek idéződnek fel. Itt láttam a szarvasokat egy gyönyörű ködös hajnalon, a dombhajlaton az őzeket. Az erdőszélen riasztó őzbak velőtrázó hangja mintha most is a fülembe visszhangzana…

Farkasszemet nézni
egy medvével
Hajnalodott, szellő jelezte a természet ébredését, vártam, hogy már egy madár megszólaljon, Ricsi megállt, oldalra mutatott, és súgta: bocsos medve. Két kis sötét árnyat vettem észre, bocsok, ideiek, majd az anyjuk is feltűnt. Fényképezőgépem automatikusan felemeltem, de a fényviszonyok még nem engedték, hogy megörökítsem a magabiztosan cammogó anyamedvét és két bocsát. Egymásra néztünk, majdnem elismerően bólintunk, szép nagy medve volt. Aggodalomra nem volt okunk, mert az erdő felé tartottak, egyre jobban távolodtak tőlünk. De így is sebezhetőnek éreztem magam, mert a legutóbbi élmény még élénken élt bennem.
Délután Ricsivel mentünk fel a lesbe, oda, ahova már sokat jártunk. Ricsi hátán cipelte a zsák kukoricát, én a csomagokat vittem. A leshez közeledve óvatosabban haladtunk előre, hogy ne zavarjuk meg a vadakat. Aztán megütötte a fülünket, hogy valami „körmöl” a les mellett, az egyik fán. Az ágaktól nem láttuk, a hangokból ítélve csak sejtettük, hogy mi lehet az. Ricsi hallgatózott, rókákra tippelt, azok szoktak így körmölni. Csak álltunk egy helyben, a hang erősödött, az okozója pedig egyre nagyobb robajjal közeledett. Majd kisvártatva előttünk, olyan ötven méter távolságra egy medve ereszkedett le a fáról. Ahogy földet ért, azonnal felénk rohant. Köztünk és a medve között semmi nem volt, azon vettem észre magam, hogy szaladok és vastag törzsű fát keresek… Aztán pár lépés után bevillant, amit Ricsivel megegyeztünk: bármikor, bármilyen helyzetben is támadna ránk a medve, nem futamodunk meg. Azonnal megfordultam, és szaladtam vissza. Ricsi ott állt mozdulatlanul, egymagában, a medvével szemben. A puska nálam volt, mert a csomagokat én cipeltem. Mire visszaértem, a medve oldalt kifordult, és harminc méterre megállt, majd szembefordult és nézett. Ekkor készítettem róla egy fotót, talán egyik legjobbat eddig. Ekkor már láttam, hogy egy nagyon fiatal medve, nem nagytermetű, de jól megijesztett. Ricsi nem rótta fel, hogy megiramodtam, teljesen higgadtan mondta, hogy valamitől megijedt, majd mutatott a les felé, hogy az ottani medvétől. Akartam mondani Ricsinek, akkor forduljunk meg – rég nem voltam kint az erdőn, elszoktam a medvék látványától. Komoly volt. Néhányszor láttam ezt az arcát, veszélyes helyzetekben, amikor döntenie kell. Odasúgta, megyünk tovább a leshez, óvatosan, de igyekezve. A medve a lestől tíz méterre volt, mi ötvenre! Nem pont erre gondoltam, ráadásul én mentem elöl. Mikor a medve evett, és lehajtotta a fejét, akkor közeledtünk, mikor felemelte, megálltunk. Ez volt a stratégia, ezt már többször eljátszottuk, de nem lehet megszokni. Már a les lábánál voltam, amikor észrevettem egy másik medvét a les másik lábánál, olyan öt méterre. Ha tudom, biztos nem mentem volna oda. Végül mindketten felértünk a lesbe. Ricsi mondta, hogy ő látta mindkét medvét, és azt hitte, én is látom. Később mondta, hogy az a medve, amelyik felénk szaladt, egy kétéves bocs, az anyjával szokott járni, és azt figyelte, hogy ott van-e az anyamedve. Mivel nem látta, csak a két másikat, rájött, hogy nincs a közelben. Még zajlott a párzási periódus, és az anya magára hagyta. Később ez is beigazolódott, mert pár napra rá már újra együtt látta őket.

„Szinte éreztem
az ütés erejét magamon”
Napnyugta előtt jött két disznókonda, és teljesen váratlanul egy hárombocsos anyamedve. Ritkán hozta be a szóróra az anyamedve a bocsait, ráadásul ideiek voltak. Egy tapasztalt nőstény volt. Magabiztos viselkedése sok minden elárult. Sokáig fent voltunk, néztük a vadak mozgást a szórón, majd hajnali négykor elindultunk, hogy öt órára érjünk ki a mezőre. Kinéztem a szórón, mert rossz előérzetem támadt, majd óvatosan lemásztunk a lesből, és elindultunk a koromsötétben. Alig haladtunk vagy száz métert, amikor egy medve elordította magát szemben, oldalt, olyan hetven méterre. Ez a medve nem fújtatott, hanem csak morgott és közeledett. Rászóltunk, tudattuk, hogy ott vagyunk, embe­rek vagyunk, de nem vette figyelembe, csak morgott, majd elkezdett csörtetni felénk. Ricsi mondta, kezdjünk el hátrálni, de semmi hirtelen mozdulat. Letértünk a jól ismert ösvényről, amit eddig soha nem tettünk. A hátrálás bevált, a medve nem közeledett. Kicsit megkönnyebbülve haladtunk tovább, nehezebb terepen, a sűrű oldalon. Fele utat tehettük meg az erdő sűrűjében, amikor susogást hallottunk meg átlósan, alattunk, elég közel. Azonnal tudtam mi az, és azt is, hogy nagy bajban vagyunk. A susogás felénk közeledett, megálltunk, Ricsi előttem volt néhány méterre, egy árok választott el minket, mikor az anyamedve elordította magát, mert nem volt kérdés, hogy a susogó hangok a bocsoktól származtak, az ordítás az anyamedvétől. A lehető legrosszabb helyzetbe kerültünk, az anyamedve és a bocsok közé. Ricsi még csak annyit mondott, ne fuss el! Hallottam, ahogy csörtet az anyamedve felénk. Látni nem láttam a sötétben és a sűrű bozótosban, csak hallottam a robajt. Az idő megszűnt, az élet gondjai teljesen elfelejtődtek, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése kavargott bennem, szinte éreztem a medve ütésének erejét magamon. Valamit mondtam, aminek pozitív kicsengése volt, még én is meglepődtem rajta. Majd elcsendesedett minden körülöttünk. Egyszer Ricsi odasúgta, hogy menjünk.
Nagy kerülővel, a sűrűt átvágva értünk ki az ösvényre, majd az autóhoz. Megszusszantunk, és átbeszéltük, hogy mi is történt. A bocsok szaladtak az anyjuk felé, majd mikor minket meghaladtak, felmásztak egy fára, ezt hallottuk is, az anyamedve a fáig rohant, ott megállt, mi pedig eljöttünk.

Suta hármas ikrekkel
Ricsi szerint azzal volt szerencsénk, hogy az első medve bekergetett a sűrűbe, mert ha nem, akkor szembementünk volna az ösvényen az anyamedvével, és akkor nem biztos, hogy ilyen szerencsésen végződött volna a kaland. Átgondoltam, mint mond, csakhogy nekem a szerencséről más nézetem van. Tudom, hogy a vadászok Fortunának, a szerencse istennőjének, és Dianának, a vadászat istennőjének szoktak köszönetet mondani a sikeres terítékhozatal után, én a bibliai Istennek adok hálát mindenért. Ricsivel, ha bizonyos dolgokban más nézeteket is vallunk, ami közös bennünk, az a természet iránti szeretet, a vadvilág tisztelete, a biodiverzitás megőrzése, a természet és a vadvilág széleskörű népszerűsítése…
Holló szakította meg gondolatomat, épp felettünk repül át, „klongatott”, akkor teszi ezt a nagy fekete madár, mikor meglepődik. Tengelicek énekével a látási viszonyok is javultak, már fotózni is lehetett. A tengeliccsaládot ugyan nem sikerült lencsevégre kapnom, tekintetemmel követtem, míg eltűntek egy bokorcsoport mögött. Előttünk egy őzgida emelte ki a fejét a magas fűből, majd még egy, és még egy. Hármas ikrei voltak a sutának, amelyik a közelben volt, feléje épp egy őzbak közeledett, csattogott a fotógépem, az őzeket nem zavarta, videóra állítottam, és rögzítettem az őzek nászát.