Vadföldön, a koronavírus idején

Az erdők, rétek vidékén, a vadak birodalmában minden a természet rendje szerint zajlott és zajlik a koronavírustól függetlenül. Sőt, a vesztegzár alatt még inkább háborítatlan volt a vadon, ahová, amint tehette azonnal kimenekült Román Richárd vadőr is, aki ezúttal is megosztotta velünk naplószerűen lejegyzett, olvasmányos kalandozását. Tartsanak velünk, illetve vele!

Kora hajnalban eszeveszett kukorékolás szakítja meg a felém rohanó, bocsait védelmező anyamedve dobrokolását, büdös leheletének szagát… – épp időben szólal meg ébresztőórám. Még nyomnék egy párperces szundít, de idén tavasszal a k-betűs szavaktól hányingerem van, mert lassan már a csapból is a koronavírus folyik. És a kukorékolásban pedig jócskán van k-betű, ezért nem jön álom a szememre, de a medveálom visszatérése talán jobban zavarna, mint a k-ák. Kikászálódom az ágyból, elhúzom a függönyt, sötét van még kint, hamar elkészülök, hogy a felkelő nap előtt érjek ki a mezőre. De odakint alig látok vadat visszahúzódni nappali pihenőhelyükre. Türelmetlenül várom már a délután, hogy beülhessek a lesbe, vírus nélkül töltsek el pár órát, és megnézzem, kik és hányan ébredtek már fel téli álmukból, hogy jönnek-e a régi ismerősök, és vajon jönnek-e újak. Gondosan bepakolok a táskába, újra és újra átnézem, mit felejtettem ki a lassan 10 kg fölötti hátizsákból, mely súlyának csökkentése most már időszerű lenne, mivel mindig lapul hol ebbe, hol abba a zsebbe valami fölösleges dolog. A pillanatnyilag fölöslegesnek vélt, kipakolt dolog, legközelebb létfontosságúvá növi ki magát. Akárhogy átnézem, mindig otthon hagyok valamit.

A fatolvajoknak nincs kijárási tilalom

Már épp indulnék, mikor megszólal a telefon, hogy a kedves „barna bőrű testvéreim” ismét elindultak 4 szekérrel szerencsét próbálni az erdészeti körzetembe. Hamar megtalálom a tűt a szénakazalban, hiszen messziről hallani, hogy szaporán biztatják közel 150 kg-os táltos paripájukat, hol szóval, hol tettel egy meredek lejtőn. Megvárom, míg gondosan lepakolnak szerény kis „hintójukról”, és elkezdenek dolgozni a szebb és jobb jövő érdekében. Lendülne a balta, de a „ce dracu faceți aici” (mi az ördögöt műveltek –szerk. megj.) varázsigém megálljt parancsol nekik, így mély levegőt veszek, és máris kezdődhet a sokadszor eljátszott óra. Szép szóval tájékoztatom őket, hogy milyen törvényekbe ütközik tettük, hangsúlyozva ennek anyagi hátulütőjét is, melynek hallatán pókerarcok tekintenek rám, azt sugározva felém, hogy őket ez kissé sem hatja meg, sőt. Ezután a békés monológomat a megszokott, már nem békés párbeszéd váltja fel, ahol ők is tájékoztatnak engem, hogy rám más törvények sújthatnak majd, a dzsungel törvényei, mármint: meg fognak ölni, rám gyújtják a házat, összetörik a kocsimat, kivágják a kerekeimet, éjjel visszajönnek, és annyi fát vágnak le, amennyit csak tudnak. Kis idő elteltével csillapodnak a kedélyek, és más hajókra evezünk. Jön a sírás, hogy nincs, ahol dolgozzanak, sok a gyerek otthon, nem fagyhatnak meg, ők ebből kell megéljenek.

A fa pont úgy az övék, mint másé, hisz azt Isten adta, tehát joguk van hozzá, őket még sosem láttam itt, stb. Próbálom elmagyarázni, hogy lehet Isten adta, viszont ez éppen olyan, mintha bemásznának valaki kertjébe, és leszednék az ott termesztett zöldséget, gyümölcsöt, ami szintén a másé és szintén Isten adta. Mire nagy fel háborodva jön a megszokott válasz, hogy: jaj, az lopás, ők olyat nem csinálnának, inkább szakadjon le a kezük, haljanak éhen stb. Már unom mondani, mert nincs kinek, hogy egy közbirtokosságnak, erdőtulajdonosnak mennyi pénzébe kerül évente az őrzés és sok más egyéb munkálat, hogy itt erdők legyenek. Nehezen értik meg, hogy én ezért is vagyok fizetve, hogy ne lopják a fát, a sok egyéb tennivalón kívül, de sajnos a munkám nagy részét a lopások, illegális favágások megfékezése, visszaszorítása emészti fel. Tudomásul veszik végül, hogy én csak a munkámat végzem, de kijelentik határozottan, hiába fogtam meg most őket, mert ők biztos nem fogják kifizetni sem a büntetést, sem pedig az okozott kárt. Így a területtulajdonos sem lesz kárpótolva, marad a kárral, én meg a cirkuszokkal, harcokkal és a szinte fölösleges papírmunkával… Épp a legnagyobb szájhőssel vitatkozom, mikor ráeszmélek, hogy ő egy múltkori „kuncsaft”, így hát egy pár napja megírt bírság fotóját mutatom meg, hogy ne csodálkozzon majd, ha jön a postás. Mire ő egyet húz a vállán, hogy nem érdekli, úgy sem fizeti ki ezt sem, s a mostaniért kapottat sem, úgysem tudunk semmit csinálni. Szokás szerint megígérik, hogy többet sosem jönnek erre a részre, s nem is tudták, hogy nem szabad, de ha tudják, hogy ez az én részem, biztos nem jönnek erre, nem akarnak nekem sem kárt, sem bajt okozni. Szép lassan elindul a karaván morgolódva előttem, a falu irányába, már-már szinte barátok leszünk. Mérgükben békésen mesélik, hogy melyik komájuk, szomszédjuk hol és mikor, mit lopott el, mivel biztosak benne, hogy ők árulták el őket, de mihelyt a köztünk lévő távolság meghaladja az előírt, biztonságos 1,5 méter tízszeresét, nyomban elkezdődik a rutinos előadás: fejszék, ülés deszkák, ostorok lengenek a levegőbe, és a hangos fenyegetőzés. Ahogy távolodnak, a nap már lenyugvóba van, még egy pillantást vetek utánuk, nehogy betérjenek az erdőbe ismét. A horizonton a lenyugvó nap utolsó sugarai reflektorfénybe helyezik a még véget nem ért parasztfelkelést, hangosan felnevetek, mivel távolról úgy néznek ki, mint a szüreti felvonuláson a szekeresek, akik énekelnek, állnak a szekéren és két oldalt lengetik a borokat. Lassan sétálok a kocsim irányába, fölöttem vonuló vadlibáktól hangos az égbolt, távcsővel kémlelem az eget és a magyarországi vádlibás vadászataim elevenednek fel bennem.

Amikor ég a legelő…

Egy kis pocsolyában egy bocsos medve nyomaira leszek figyelmes, ez feledteti velem, hogy „a napjaim meg vannak számlálva”, és elhatározom, hogy holnap a lesben alszom, hisz gyötör a kíváncsiság, kik és hánykor jönnek be. Reggeli ügyes, bajos dolgaim elvégzése után csomag ellenőrzés és indulás. Ismét útba ejtem „a fennváló kertjét”, honnan jussot akartak a „csőszök”, de amint közeledek, máris hallom, hogy híre ment a tegnapi szigorúságomnak, mivel még két rend szekeres jött szerencsét próbálni. Kezdődik elölről a szélmalomharc, hogy ne legyen annyira monoton a dolog, kiderül, hogy a tegnapi legények fele épp ma reggel érkezett haza külföldről, így most vannak életükbe először az erdőn, szóval nem láthattam őket, és a vegetáció beindulása annyira megzavarta őket, hogy el is felejtették, hogy mikor születtek, hogy hívják, és hogy hányas házszámba laknak. Nem buta emberek ők, sőt törvénytisztelő polgároknak is nevezhetném őket, hiszen felszólítanak, hogy tartsam be a távolságot, mihelyt indulok összeszedni a fejszéket, vagyis a koronavírus miatt nem mehetek 1,5–2 m-nél közelebb. Ismét elindul a karaván „haza”, és újra megtörik a madárdalos erdő hangját a jókívánságok, ígéretek. Most sem a vadlibák, sem a nyomok nem csalnak mosolyt az arcomra, mikor a mezőn annyit látok, hogy a csőszök vágtatva indulnak egy másik völgy felé, visszakiabálva, hogy üresen úgy sem megyünk haza. Még keresem egy darabig, de elnyelte a föld őket…

A nap nyugovóra tért, ma sem érek ki a medvék birodalmába, indulnék haza, de csörren a telefon: valaki meggyújtotta a legelőt, és mindjárt belekap az erdőbe, a tüzet megfékezték, de éjjelre nem maradhat őrizetlen. Az ilyenkor begyulladt tuskók, kidőlt fák még napokig égnek, elég egy kis szél, és újra veszélyben az erdő. Éjjelbe nyúlik a tűzoltás, reggel viszont korán indulni kell a csemeteültetőkkel. Reménnyel és nagy odaadással dolgozik mindenki, a széldöntések helyeit ültetjük újra. Ég és föld a különbség olyan emberekkel erdőt telepíteni, ültetni, akik nem a napszámért jönnek, ők gondolnak a következő nemzedékre is, többször el is hangzik, hogy „feljövök, megmutatom majd a fiamnak, unokámnak, hogy ezt én ültettem,” ha megélem, vagy olyanokkal, kik azt lesik, hogy mikor fogy el a csemete, mikor lesz 5 óra már. A párnapos ültetést jókedv, móka, kacagás, minőségi munka jellemzi, és a méltó befejezése egy eszem-iszom. Már csak abban reménykedünk, hogy lesz eső, és a „nem tudtuk, hogy be van ültetve” pásztorlegények nem arra legeltetnek szokásuk szerint, ami napjainkban egyre divatosabbá vált.

Végre csend és nyugalom

Ültetés után a vadföldre menekülök, lesben ülök, ahol végre csend és nyugalom honol. Vannak már nyomok bőven, kisebb, nagyobb egyaránt. Gyűjtök egy kis fát, tüzet gyújtok, és gondosan felvágom a szalonnát, túrót, lilahagymát. Leöblítem torkomat egy hazaival, ami még jobban meghozza az étvágyam. Eközben a társam, Laci (Kelemen László – szerk. megj.) elmegy medvelábnyomokat fotózni, mondván, hogy a sáros, agyagos úton biztos talál fotózásra alkalmas nyomokat.

Épp elkészültem az estebéd terítésével, mikor egy medve ijedt morgását hallom az út felől. Mire odaérek, Laci már egyedül áll, és a földet bámulja. Meséli, hogy miközben a lábnyomok fotózásával volt elfoglalva, nem vette észre, hogy a háta mögött egy medve kijött az erdőből az útra, tőle alig tízlépésnyire. A medve, amikor észrevette, meglepődött, elordította magát, majd elszaladt. A vad későre vette észre Lacit, mert szembe szél fújt, kijött egész az út közepére, még jó hogy nem egy bocsos medve volt. Az is szerencse, hogy ebből a távolságból a medve ijedtében elszaladt, és nem rárontott. De nagy szerencséje volt akkor is, amikor jött errefelé, egy farkast látott.

Visszamentünk a lesbe, az első szalonnakatona lenyelése után kezdtek érkezni a tavalyi vendégeink, egy anyamedve két boccsal. Az ételt távcsőre, majd fényképezőgépre cserélem, amelyek segítségével még jobban tudatosul bennem, hogy megviselte őket a tél. Az anya, aki tavaly sem volt valami óriás, sőt inkább kicsi, most még gyatrábbul néz ki, bocsai inkább hasonlítanak ázott macskakölykökre, mint édes macikra.

Összedugják fejüket, jóízűen ropogtatják a kukoricát és az almát, de nem időznek sokat, kapkodják fejüket, pár perc múlva tovább is állnak. Az őszi mohó étvágyuk mellett eltörpül a mostani. Még hallani a síró, nyivákoló bocsok hangját, mikor nem messze tőlük nagy ordítás után hatalmas robaj tör ki a les közvetlen közelében. Hirtelen mozogni kezd egy vastagabb fa koronája, és 4 kis fül jelenik meg 5 méter magasban a levelek között, miközben anyjuk fújtatva, morogván felteszi a „csuklyáját” (feje bőrét előre húzva szemei fölé, füleit hatra lapítja). Így védelmezi kicsinyeit a jól kitaposott ösvényen közeledő, már 5 éve jól ismert medvétől, a híres Rombusznyakú barátunktól, ki a régi fotókat nézve biza lassan növöget, viszont messziről megismerni a nyakán lévő szabályos, fehér rombuszról. Őt régebb hol az egyik lesnél láttam, hol a másiknál, és jó párszor a fülei víztározónál találkoztam vele. Javában szórja sugarait be az ablakon a lenyugvóban lévő nap, még jobban megnehezítve az így is nehezen sikerülni akaró képek számát, és a les előtti kis tisztáson egyre nagyobb a nyüzsgés, forgás. Egyik medve jön, a másik megy, újak és régiek egyaránt, mindenki nyugtalan, nem ismerik még egymást, nem tudni ki milyen szándékkal érkezik. Pillanat alatt üres lesz a kis színtér, a les körül minden irányból ágrecsegések, morajlások, üvöltések halszolnak, csak a rókák és a madarak eszegetnek nyugodtan. Nagyot koppan a les teteje, perinfarktus környékez a fáról a lesre ugró, jókora, öreg nyest miatt, mely pár másodpercen belül egy elkalandozott madárral a szájában suhan át a kis tisztáson, nyomában egy szőrtelen farkú rókával. Mikor távol vannak a medvék, a madarakat nézegetem, próbálom beazonosítani. De ez a társamnak jobban sikerül, ami nem csoda, mivel madarász. Én még nem vagyok tisztában a repülő barátaimmal, de tucatnyi madárfaj ugrabugrál előttem: kék galamb, örvös galamb, szajkó, hegyi billegető, közép-, nagy- és fehérhátú fakopáncs, fekete és énekes rigó, széncinege, szarka, holló, dolmányos varjú, egerészölyv és még számomra sok ismeretlen.

Amikor megtelik a tisztás medvékkel…

Tizenéves koromig nem nagyon kedveltem a tollasokat, mély nyomot hagytak bennem a mindennapos csatáim az otthoni „szökős” kakasokkal, melyből gyakran én jöttem ki vesztesen, bármennyire is felfegyverkeztem. No meg ott voltak az iskola mellett fürdőző gyerekek vérét „kiszipó” gyilkos libahadak, még most is libabőrös leszek a nagy sziszegő gúnár emlékétől. Talán e fóbia legyőzése abban rejlett, hogy szerencsémre a fegyverzetem fejlődésére nem kellett több száz évet várnom, mint elődeinknek, hamar felváltotta a botokat és a köveket az egyre igényesebben elkészített tejgumis parittya (csúzli). Majd eljött életem talán legszebb napja, mikor egy igazi légpuska büszke tulajdonosa lettem, ekkor billent át a győzelmek sorozata az én oldalamra. Miközben ezen elmélkedek, ismét megtelik a tisztás medvékkel, kik bőrig ázva egyszerre mind ismeretlenné válnak. Csodálatomra a medvéktől alig pár méterre szarvasok sétálnak át, csöppnyi félelmet sem tanúsítva a rájuk bámuló nagy vadakra. Már csak a disznók hiányoznak. Ők pedig nem jönnek, alig maradt pár belőlük, a pestis elképzeléseimen felül tizedelte meg az állományt. Az eddig pestistől hangos sajtó már a múlté, most a koronavíruson van a hangsúly. Már nem érdekel a vadásztársaságokon és az állattartókon kívül senkit, hogy most éppen, hogy áll a pestishelyzet, sőt már több állategészségügyi és élelmiszerbiztonsági hivatalban be sem vizsgálják a vaddisznókból vett pestismintát, épp mikor a valós probléma a nyakunkon van, holott, mikor a pestisnek se híre, sem hamva nem volt országunkban, akkor éveken át bevizsgálták.

Valójában az itt élő embereknek nagy többsége örül is a pestis által végzet „munkának”, nem okoznak több fejfájást kerekorrú barátaim, kiket évekig óvtam, gondoztam, éjjeleken át figyeltem, és gyönyörködtem az állományuk évről évre való növekedésén. Nincs ez másképp egy elgázolt, vagy valamilyen okból elpusztult medve esetén sem, a vélemények nagyrészt hasonlók, örülnek, hogy „eggyel kevesebb”. Nem is várhatunk el mást, mert nagyvadjaink, főként medvék által okozott károktól (kártalanított károkról) hangos a napi sajtó, így hát sok ember szemében elvesztették méltóságukat. Épp úgy, mint a velük dolgozó zöld ruhás emberek, az erdészek, vadászok, vadőrök, akikről a közösségi média negatív képet fest, holott nagy többségük azért fáradozik, hogy madárdalos és vadban gazdag, egészséges erdőkben pihenhesse ki heti fáradalmait az az ember is, ki előtte negatív kommentekkel méltatta munkájukat a fával fűtött meleg szobából.

Nagyot sóhajtva kitekintek az ablakon, és mosolyt csalnak arcomra a vidáman csicsergő madarak, gyerekként játszó medvebocsok. Távolból őz riaszt, valami megzavarta békés legelészését, bagoly suhan át a nagy medve fölött, ki ijedtében hasra vágja magát, majd nyugodtan folytatja lakomáját.
Az árnyak megnyúltak, a zsenge levelekről csüngő esőcseppek apró gömbként csillognak a lenyugvó nap sugaraiban, mindegyikük más titkot rejt, vagy talán könnyek ezek az egyre romló világ miatt. Talán a természettől egyre jobban eltávolodó emberiség miatt hullatnak könnyeket az ezüstös bükkök, de az is lehet, hogy épp örömkönnyek ezek, amiért nem érik el őket a világ ügyes bajos dolgai.