A székelyeké is Farkas Bertalan

Székelyföldi utazása során, április 7-én Bodokra látogatott Farkas Bertalan, aki 1980. május 26-án a Szojuz–36 űrhajó fedélzetén indult első magyarként a világűrbe, ezáltal beírva nemcsak magát, hanem Magyarországot is a történelembe. A ma 67 éves űrhajós nyolcnapi ott tartózkodása alatt különböző kutatási kísérleteket és megfigyeléseket végzett a Szovjetunió vezette Interkozmosz űrkutatási programja keretében. Bármerre jár a nagyvilágban, mindenhol szeretettel fogadják, ő pedig szívesen mesél élete legnagyobb utazásáról. A megunhatatlan történetről lapunknak is lelkesen beszélt.

– Mi volt székelyföldi látogatásának célja?

– A sepsiszentgyörgyi Rotary Club meghívására érkeztem a térségbe, amelynek tagjaival évek óta jó kapcsolatot ápolok. Ez a világszervezet nemes dolgokat visz véghez. Úgy tartom, a kapcsolatteremtés fontos, mert ez alapján tudunk saját véleményt kialakítani egy országról, egy népről. Mi, űrhajósok kiváltságos helyzetben vagyunk világszerte, mert ahová megyünk, hihetetlenül kedvesen fogadnak: ha például Japánba vagy Brazíliába megyek, ahol vannak űrhajósok, azért fogadnak kedvesen, tisztelettel, mert egy másik nemzetet képviselek. Ha pedig olyan országba utazok, ahol nincs űrhajós, ott „szentként” kezelnek. Bodokon először járok, a barátaim szervezték meg a találkozót a helyi önkormányzat vezetőségével. Nagyon rokonszenves település, ha legközelebb a térségbe látogatok, újra eljövök ide, hogy jobban megismerjem a községet, erre ez alkalommal, sajnos, nem kerülhetett sor. Ami nagyon érdekes, hogy itt, Bodokon találkoztam azokkal a tarcaliakkal, akikkel odahaza még nem állt módomban!

– Hogyan lesz valakiből űrhajós?

– Ma nagyon sok gyerek álmodik arról, hogy űrhajós legyen. Nekem a gyerekkorom úgy telt, hogy futballista vagy mérnök szerettem volna lenni. Annak idején az űrkutatás, az űrrepülés távolinak tűnt. Az életem viszont úgy alakult, hogy megismerkedtem a repüléssel, amit fantasztikus dolognak tartok, innen aztán eljutottam a világűrbe.

– Ez így egyszerűen hangzik, de a gyakorlatban hosszú út vezet a repüléstől az űrrepülésig!

– Hosszú, de számomra mégis rövid volt, mert vadászpilóta voltam, és a világon mindenhol közülük válogatták az első űrhajósokat, így nyilván, Magyarországról is. Vadászpilótaként felkerültem arra a listára, akik a világűrbe kerülhetnek. Sok-sok megpróbáltatás, orvosi vizsga, mindenféle teszt után, valamint egy állami bizottsági döntés értelmében alkalmasnak találtak a feladatra.

– Kérem, meséljen az űrrepülés jelentette élményről, mert álmodni és olvasni lehet róla, de az a megtapasztalás, amit az ember akkor ott érez, leírhatatlan lehet.

– Úgy van. Vadászpilótaként nagyon sokszor repültem 16–18 ezer méteren, kétszeres hangsebesség fölött. Az sem egyszerű dolog, az leírhatatlan érzés, de a világűr annyira megfoghatatlan, hogy számomra, aki ennek részese lehettem, még 37 év után is csodálatos érzéssel tölt el. Rengeteg meghívást kapok, folyamatosan naprakésznek kell lennem, mert folyamatosan érdeklődnek az emberek. Magát az űrrepülést, a világűrt semmihez nem lehet hasonlítani. Önmagában óriási felelősséget jelent, ha „fent” vagyunk, tökéletesen kell működnie az ember szervezetének, meg kell felelnie annak a követelménynek, amit előírtak számára, mindehhez hatalmas összpontosítás szükséges. Érdekes érzés az űrhajózással járó súlytalanság megtapasztalása is! Nem űrturistaként mentünk a világűrbe, hanem egy tudományos kutatóprogram résztvevőiként, amely három területről szól: magyar kísérletek, nemzetközi és szovjet kutatások. Ennél szebb és felelősségteljesebb feladatot az ember nem tud elképzelni magának!

– Mennyire embert próbáló feladat?

– Inkább azt mondanám, hogy eljutni addig, az az embert próbáló! A kiválogatás és a felkészítés hihetetlen bonyolult, körülbelül „tökéletesnek” kell lenni. A repülés pedig óriási rizikó, 50 százalékot adtunk akkor magunknak a túlélésre, minden másodpercben történhet valami a start pillanatától kezdve a földet érésig. Nem egyszerű feladat nyolc napon keresztül folyamatosan stresszes állapotot elviselni. Az űrrepülés csapatmunka, e nélkül nem lehet elképzelni. Sok tízezer ember dolgozik azért, hogy felkerülhessünk a világűrbe, csapatmunka tehát a javából.

– Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik valaha ki szeretnének jutni a világűrbe? Merjenek álmodni?

– Természetesen. Nagyon sok előadást, élménybeszámolót tartok az óvodás korúaktól kezdve egészen az idős korosztályig az űrkutatás lényegéről, a súlytalanságról, a munkámról. Nagyon sok űrhajós társam, barátom van, akik már a következő repülésükre készülnek, ami nekem, sajnos, már nem adatik meg. Ehhez sok pénz kellene. Volt egy rendszerváltás, a Szovjetunió széthullott, utána már minden a pénzről szól.

– Mi a véleménye az űrturistákról?

– Szuper dolognak tartom. Azok, akik felkerülnek a világűrbe, jobban megértik a környezetvédelem fontosságát. Megváltozik a szemléletmódjuk, hazatérésük után másként tekintenek a környezetükre, rájönnek, mennyire fontos, hogy megvédjük a mi kis Földünket, megőrizzük az utókor számára.

– Milyen kötődése van Székelyföldhöz?

– Nagyon sok barátom él itt, már hazatérő vendégnek számítok. Mindig nagy szeretettel fogadnak, hihetetlen kedvesek az emberek, mindig előre köszönnek, kezet fogunk. Ez élteti az embert, ezért érdemes ide ellátogatni. Itt barátok között vagyok, van miről beszélgetni. Úgy érzem, és úgy gondolom, hogy a székelyek űrhajósa is vagyok.