Gellért Budapesten szaval

Két erdélyi fiatal, köztük a kovásznai Deák Gellért is képviselteti magát a VII. Nemzeti VERSeny döntőjében, amelyet szombaton és vasárnap tartanak Budapesten, a Nemzeti Színházban. Az orvostanhallgatóval arról beszélgettünk, milyen szerepet tölt be életében a vers, valamint a megmérettetésre való felkészülésről is mesélt.

– Mesélj magadról, mivel foglalkozol jelenleg?

– Negyedéves orvostanhallgató vagyok a Marosvásárhelyi George Emil Palade Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetemen. Előtte a Kőrösi Csoma Sándor Líceumban tanultam első osztálytól tizenkettedikig. A továbbtanulás előtt elég nagy fejtörést okozott, hogy milyen szakmát tanuljak. Két és féléves koromban mondtam a doktor néninek, hogy én is orvos akarok lenni, és ki is tartottam emellett. Azonban nyolcadikban bekerültem a Diákszínpadba, és akkor nagyon megszerettem a színpadi világot. Emellett a fizika, matematika, informatika is vonzó volt. Három lehetőség állt előttem tizenkettedikben: színész, orvos legyek vagy valami mérnöki pályát válasszak. Végül kiálltam a gyermekkori álmom mellett, de az orvosi szakmában, úgy érzem, a másik kettőt is tudom majd kamatoztatni. Első évben hiányzott a színpadi lét, de sikerült lehetőséget találnom a megélésére, konferenciákon voltam bemondó, műsorvezető.

– Emlékszel arra a pontra, amikor elkezdtél érdeklődni a költészet, irodalom iránt?

– Már óvodás koromban kötődtem az irodalomhoz. Édesanyám minden este olvasott nekem mesét, volt egy kedvencem, amit többször is. Egy alkalommal teregetett a balkonon, én 5−6 éves lehettem, és kezembe vettem a könyvet, majd „felolvastam” neki azt a mesét. Akkor már érezte ő is, hogy foglalkoznom kell ezzel. Az első sikerélményem aztán első osztályban volt. Volt egy mesemondó verseny Kovásznán, és aki azt megnyerte, elhívták Csengerre, a város magyarországi testvértelepülésére, nekem pedig sikerült a határon túlról is elhozni az első díjat. Ez olyan felemelő érzés volt, hogy arra késztetett, csináljam tovább. Elválasztani a verset, mesét, balladát egymástól nem tudom. Habár más műnemek, műfajok, mégis az életemben összefonódtak.

– Manapság szoktál verseket olvasni, esetleg írni? Ki a kedvenc költőd?

– Online követek különböző versmegosztó oldalakat, onnan olvasok leginkább, hogy a kortárs irodalommal is tisztában legyek, de a klasszikusokat is nagyon szeretem, kedvencem József Attila. Arra szoktam figyelni, amikor költészetet „fogyasztok”, hogy melyik az a vers, amit jól lehet szavalni, melyiknek van erősebb üzenete. Szoktam írni is egyébként, vettem már részt alkotói pályázatokon, versenyeken is. Egyszer azonban kaptam egy negatív kritikát az egyik ilyen versenyen, szerintem félreértelmezték a mondandómat, és akkor kicsit alábbhagyott ez a dolog, féltem megmutatni, amit írtam.

– A VERSenyen milyen költeményekkel indultál?

– Három verset kellett választani, és én igyekeztem úgy dönteni, hogy témájukban teljesen különbözőek legyenek. Az egyik versnek olyan költőtől kell származnia, akinek ebben az évben valamilyen évfordulója lesz. Ehhez Nemes-Nagy Ágnes Szomj című írását választottam. Ez egy szerelmes líra, de kicsit másképp járja körül a szerelmet, mint ahogyan azt általában szokták a költők. Az érzés azon oldalát mutatja meg, amikor az ember ki akarja sajátítani a másik felet. A második választás egy klasszikus költő versére kellett hogy essen, a harmadik pedig kortárséra, de a három közül az egyik a háború és béke témakörét kell hogy körüljárja, reflektálnia kell az orosz-ukrán konfliktusra. Ehhez Ady Endre Emlékezés egy nyári éjszakára című versét választottam. Úgy érzem, nagyon talál a mostani világhoz. Kortársak közül Vass Csaba költeményét, az Amikor egyedül vagy címűt tanultam meg. A háború globális probléma, a szerelem két személyről szól, emellé olyat akartam, ami csak az énről, a magányról szól. Nem egy nagy közönség elé való vers, éppen ezért lesz kihívás előadni hétvégén.

– Voltak segítségeid a felkészülésben?

– A második fordulóra egy versklipet kellett elkészíteni. Ebben Ráduly Orsolya volt segítségemre, a vágásban pedig Tasnádi Levente, egykori tanárom. Utóbbi épp annyit segített, hogy a projekt még az enyém maradjon, tehát az ötletek, a rendezés az én művem, de nagy támasz volt, amikor vágni kellett. Emellett pedig a Molnár családnak köszönhetek sokat: Júlia a magyartanárnőm volt ötödik osztálytól ballagásig, János pedig a Diákszínpadban tanított. A színpadi megjelenítést, az előadásmódot, a szép beszédet tőlük tanultam, amiért mindig hálás leszek. Most is meghallgattak, véleményt formáltak. Ez jóleső érzés, hogy habár a tanáraim az iskola elvégzésekor elengedték a kezem, mégis van, akihez fordulni ilyen esetben.