Kézdiszentlélekről a nagyvilágba

Sebestyén Rita neve sokak számára ismerősen csenghet, hiszen a középiskolás évei alatt sok eseményen kitűnt saját verseinek elszavalásával, székelysége melletti karakán kiállásával. A diáklány az érettségit követően Budapestre ment, ahol az Eötvös Lóránd Tudományegyetem irodalom szakán tanult, majd az államvizsga után, az Erasmus+ program segítségével Ciprusra utazott szakmai gyakorlatra. Jelenleg Ausztráliába készül, majd ősztől szintén az ELTE-n folytatja a tanulmányait. Eddigi kalandjairól a kerti hintán beszélgettünk, ahol utoljára két éve ült.

– Kezdjük a legelején. Egyetemre mentél Budapestre, ahol még egy ideig hallhattunk rólad, szavalataidról, majd eltűntél a nagyvilág elől. Miért?

– Miután leérettségiztem, és megtudtam, hogy felvételt nyertem az ELTE-re, kiköltöztem Magyarországra, ahol teljesen megváltozott az életem. Egyetemista lettem, egy községből felköltöztem Budapestre, hozzá kellett szokni a nagyvárosi élethez. Nagyon sok új dolog történt egyszerre, nagyon sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy behozzam a lemaradásomat a magyarországi diákokhoz képest, és rá kellett jönnöm, hogy nem tudok egyszerre sok mindent csinálni, így a szavalás előbb-utóbb háttérbe szorult. Azonban a Szkítia zenekar megzenésítette pár versemet, és néha elkísértem őket a koncertekre, és koncert előtt elszavaltam a verseket.

– Mit gondolsz, újra fogsz majd szavalni, visszakapjuk a székelyruhás Ritát, aki pirospozsgás arccal hirdette hovatartozását?

– Nem mondom azt, hogy többé nem szaval, de úgy már nem fog visszatérni, mint azelőtt, hiszen akkor, amikor itthon voltam, diákként igazából két dolgom volt, hogy iskolába menjek, tanuljak, eleget tegyek az iskolai kötelezettségeimnek, és mellette szavaljak. Azonban amikor az ember végez az iskolával, úgymond belecsöppen a felnőttéletbe, akkor nem mindig van lehetősége folytatni azokat a dolgokat, amiket szeretne. A szavalás a Székelyföld iránti szeretetem egyik megnyilvánulása volt, de most igyekszem úgymond más csatornákra váltani, másképp kifejezni azt, hogy szeretem Székelyföldet, vagy másképp tenni Székelyföldért.

– Mit értesz ezalatt, hogy másképp kifejezni a szereteted?

– Például azt, hogy jelentkeztem mesterkurzusra, ahol kulturálisörökség-tanulmányokat fogok folytatni, és ezt a szakot kifejezetten azért választottam, hogy majd tudjak tenni Székelyföldért. Abban reménykedem, hogy az ezen a szakon megszerzett tudásomat itthon kamatoztatni tudom.

– Viszont, ha jól tudom, nem szeretnél hazajönni. Akkor hogyan fogod ezt kivitelezni?

– Azt nem mondom, hogy nem szeretnék hazajönni. Az biztos, hogy az elkövetkező pár évben nem fogok hazaköltözni, de azt nem tudom elfelejteni, hogy székelyföldi vagyok, székely vagyok, hogy itt nőttem fel. Valahogy mindig bennem motoszkál az, hogy valamit tennem kell a hazámért.

– Mesélj, milyen volt Budapesten tanulni, milyen volt a nagybetűs élet?

– Először kicsinek éreztem magam az ELTE-hez képest, és nagyon sokáig ez volt bennem. Emlékszem, az első egyetemi órám fonetika volt, ott ültem a padban, és semmit nem értettem. Már az első napokban rájöttem, nagy lemaradást kell behoznom. És tulajdonképpen a budapesti életemnek a fele arról szólt, hogy tanuljak, hogy próbáljam pótolni a lemaradást. Aztán hozzá kellett szokni a nagyvárosi élethez. Ott teljesen másként működnek a dolgok, ott nincsenek melletted a szüleid, te magadnak kell felépítened az életedet. Emellett pedig próbáltam aktívan részt venni az egyetemi életben, nagyon sok kulturális eseményre jártam, és ez az egyik nagy előnye, hogyha Budapesten tanul és él az ember, hogy nagyon sok a lehetőség, a kulturális program.

– Mit gondolsz, mi a különbség az ottani és a hazai gondolkodás között?

– Talán az itthoniak családcentrikusabbak, mint a Budapesten élők. Ezt nem merem százszázalékosan kijelenteni, de én ebben láttam a legnagyobb különbséget. Ennek vannak előnyei és hátrányai, mert ugye a család az egy biztos pont, nagyon nagy segítség, de ugyanakkor néha visszahúzó erő is tud lenni. Szerintem meg kell találni az aranyközép­utat.

– Miért döntöttél úgy, hogy pályázol Erasmus+ ösztöndíjra?

– Mert fel akartam frissíteni az angoltudásomat, és rájöttem, hogy ez az egyetlen jó lehetőség arra, hogy jól megtanuljak angolul, hiszen az egyetemi éveim alatt nagyon sok angol nyelvtanfolyamot elvégeztem, sikertelenül. Tehát tanultam valamit, de soha nem tudtam beszélni, és akkor úgy döntöttem, hogy pályázok, elmegyek, megtanulok angolul.

– Mikor értél el arra a szintre, hogy azt mondd, hogy na, most beszélgethetünk angolul?

– Elég sok hónapnak el kellett ahhoz eltelnie! Az első hónapokban kézzel-lábbal magyaráztam, de nagyon jó volt, mert Ciprus segített abban, hogy legyőzzem ezt a korlátot. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy elkezdtem beszélni, és már nem gondoltam arra, hogy mit mondanak az emberek, de kellett egy év, amíg folyékonyan tudtam kommunikálni valakivel.

– Miben másabb az oktatás külföldön, mint Budapesten?

– Először is én szakmai gyakorlaton voltam, nem egyetemre jelentkeztem, így nem láttam rá a ciprusi oktatási rendszerre. A szakmai gyakorlatot két helyen végeztem, az elsőt Limassolban. Az egy tengerparti város, ahol angolnyelv-iskolában voltam egy fél évig, és igazából ott sajátítottam el az angol alapjait. Aztán a szakmai gyakorlat második részét Nicosiában, a fővárosban töltöttem, ahol egy diákszállóban dolgoztam a diákszálló vezetője mellett. Tulajdonképpen kommunikálni kellett az ott tartózkodó diákokkal, segíteni nekik.

– Mi volt a leghasznosabb dolog az angol nyelven kívül, amit megtanultál Cipruson?

– Sokkal magabiztosabban mozgok interkulturális környezetben. Ciprus egy olyan ország, ahol szerintem minden harmadik ember más nemzetiségű, és minden ember hozza magával az otthonról cipelt batyuját, másként viselkedik. Ezt meg kell szoknod, hogy minden kultúra más. Tehát, hogy miként kell egy interkulturális környezetben beszélni, viselkedni úgy, hogy ne bánts meg senkit. Talán ez volt a legfontosabb tapasztalat.

– Miért döntöttél úgy, hogy kint maradsz az Erasmus+ program lejárata után is?

– Igazából három fő oka volt annak, hogy ott maradtam, az első a koronavírus: Ciprusban kéthavonta változtak a szabályozások, fél évig nem működött egyáltalán repülőjárat, így nem volt lehetőségem hazautazni. De ennek ellenére úgy éreztem, még nem szeretnék hazajönni, ott szeretnék maradni, hogy erősítsem a nyelvtudásomat, ezért úgy döntöttem, elmegyek egy szállodába dolgozni, ahol végül egy kerek évet töltöttem.

– Mit tanított neked ez a két és fél év emberileg?

– Nagyon sok türelmet, kitartást, és leginkább azt tanultam meg, hogy miként legyek magabiztos, és tudom, hogy bárhova megyek, bármi lesz velem, megállom a helyem. Voltak nehezebb pillanatai Ciprusnak, nagyon sok mélypontot vészeltem át, de mindig fel tudtam állni belőle, és mindig vezérelt valamiféle motiváció.

– Mik a célok a továbbiakban? Hamarosan, ha minden jól sikerül, Ausztráliába utazol, majd ősszel kezdődik a mesteri képzés.

– Budapesten töltött éveim alatt tagja lettem a Magyar Nemzeti Ifjak Alapítványnak, akikkel amatőr előadásokat készítettünk az 1956-os forradalomról. Most egy nyertes pályázatnak köszönhetően utazunk Ausztráliába, hogy az ott élő magyaroknak mutassuk be előadásainkat. Majd ősztől az ELTE-n kezdem a Kulturális Örökség Tanulmányok mesterszakot.