Megjárta a hadak útját

Amint azt hírül adtuk, vasárnap megható ünnepség helyszíne volt Kézdialmás: a szentmise keretében a falu apraja-nagyja köszöntötte a falu legidősebb polgárát, a kerek évszázados születésnapot ünneplő Tódor Antalt. A kitűnő szellemi frissességnek örvendő bácsi örömmel fogadta a megtiszteltetést.

Sajtósként mindig keressük Háromszék legidősebb polgárait, hiszen ők az élő emléktárai a nem is olyan régi múltnak, amelyet oly nagy előszeretettel hamisítottak és hamisítanak most is, egy-egy személy vagy nemzet kénye-kedve szerint formálva a történelem agyagmasszáját. A még élőkkel szemben a manipulátorok tehetetlenek, hiszen nehéz ellentmondani olyasvalakinek, aki a saját bőrén tapasztalta nagyhatalmak tündöklését és bukását, szörnyű körülmények között látott meghalni embereket, és maga is megtapasztalta a földi pokol egyes, ember teremtette bugyrait.

Élő emléktár

Egyik ilyen kézdiszéki emléktár az augusztus 17-én századik életévét betöltő Tódor Antal, aki ugyan lemhényiként született 1909 augusztusában, de időközben almásivá vált, így mi sem volt természetesebb annál, hogy a centenáriumi születésnapját az Avas alatt meghúzódó kis településen ünnepelje. Örömére az önkormányzat, az egyház képviselői és a falusfelei is felköszöntötték a napsütötte, gyönyörű napon.

Anti bácsinak két leánya, négy fiúunokája és öt dédunokája van, a templomba az egyik unoka szállította, a bejáratnál a Kézdiszéki Huszár Hagyományőrző Egyesület tagjai álltak sorfalat, ily módon is tisztelegve a volt második világháborús katona, későbbi hadifogoly előtt. A szentmisét celebráló Kopácsi Ferenc plébános után felszólaló Molnár István községmenedzser elmondta: mindenki örül annak, hogy Anti bácsi közöttük lehet. „Mindenki felteszi a kérdést, hogy mi a hosszú élet titka. Mi gyerekként éltük, hogy Anti bácsi az új Bukaresten (Kézdialmás egyik utcája – szerk.) ment a biciklivel, mi köszöntöttük Tódor doktort (Anti bácsi állategészségügyi szakemberként tevékenykedett – szerk.), ő pedig megállt, köszönt, és adta mindazt, amit az igazi székely jókedv tudott adni: mosolygott, volt egy jó szava hozzánk. Meg szeretném köszönni a családnak, a lányainak, az unokáknak, hogy ilyen példásan gondozzák magát, és elhozták ma ide, közénk. Megjárta a hadak útját, szép családi életét élt, példát mutat a falunak” – mondta a községmenedzser, aki virágos kosárral, tortával és pezsgővel ajándékozta meg Kézdiszék legidősebb emberét.

Cserei Lázár megyebíró is köszöntötte az ünnepeltet. „Ezelőtt 35–36 évvel, mikor az Avas-tetőn találkoztunk, nem gondoltam, hogy századik születésnapján köszönhetem. Olyan embert köszöntök, akiről – bár sok helyen megfordultam magam – soha nem hallottam, hogy valaki egy rossz szót mondott volna.

[reklám]

Kovács Ildikó tanítónő az ünnepen fellépő egyházi kórus nevében szólalt fel. „Ez alkalomból kívánjuk, hogy Isten tartsa meg jó egészségben, továbbra is boldog legyen, hogy élvezze szerető családja gondoskodását, hogy örüljön szívből mindannak, amit Isten neki adott” – mondta a pedagógus. Pál Olivér hagyományőrző huszárhadnagy a Kézdiszéki Huszár Hagyományőrző Egyesület és a 15. Székely Gyalogezred részéről emléklapot és egy üveg névre szóló szilvapálinkát nyújtott át az ünnepeltnek, aki a templomkertben fogadta a rokonok, barátok és ismerősök gratulációit.

Négy év Kujvisekben

Iochom István Hadifogoly élet Nyugaton és a Szovjetunióban című, 2017-ben megjelent, illetve a tíz évvel korábban kiadott Élet a csipkésdrót mögött. Volt hadifoglyok visszaemlékezései a szovjet lágerekről szóló, visszaemlékezéseket tartalmazó kötetében is megszólaltatta az idős kézdialmási embert, aki a következőképpen emlékezett vissza: „1919. augusztus 17-én születtem Lemhényben. Én nem tudom, de azt mondták, hogy a mezőn születtem. Hordás volt, édesapám két ökörrel kiment a mezőre, édesanyám felült a szekérre, s amikor a két kévét felvetette a szekérre, vége is lett az aznapi aratásnak.

Mondta édesanyám édesapámnak, hogy, te Józsi, úgy fáj a derekam, hogy mindjárt meghalok. Édesapám hamar befogta az ökröket, és irány hazafelé, de mire megérkeztek már én is világra jöttem. Hét elemit és három gazdasági osztályt végeztem. 1940-ben eljött az idő, hogy katona legyek, december 2-án besoroztak a 24-es székely határőr zászlóaljhoz Kézdivásárhelyen. Három évig voltam katona. Amikor letelt a katonai szolgálatom visszahívtak a frontra, a Mogyorós-tetőre vittek, ahol lövészárkokat kellett ásnunk. Másnap ott kellett hagyni mindent, mert az oroszok már Bereckben voltak. Onnan az Aklós völgyébe vezényeltek bennünket. Azt a helyet is Mogyorós-tetőnek hívták, ott is lövészárkokat ástunk. Amikor elvégeztük az oroszok már Szentsimonban voltak. 1944 augusztusában lehetett.

Tovább kellett haladni, minden felszerelésünket, az ágyúkat is beleértve, otthagytuk a muszkáknak. Nagysajóra kerültem, ahol lovas hírvivőnek képeztek ki, de én tulajdonképpen azelőtt is az voltam. A lovas hírvivés mellett az akna kezelésére is kiképzést kaptam. A harc nem kedvezett számunkra, hiszen az oroszok nagyon sokan voltak. Azután nagyon sok helyen megfordultam, nem is tudom felsorolni, annyi helyen voltam. Kikerültem Kassára, ahol tiszta új egyenruhát és egy sárga színű lovat is kaptak. A szíjazatom is sárga volt, akárcsak a lovam. 1945. január 18-án estem fogságba. A muszkák bekerítettek, mese nem volt, megadtuk magunkat. A kozák kölykek összeverekedtek a lovamért, s még a ruhámat is elszedték, és mást adtak helyette. Kétujjas tetű volt a ruhánk nyakán. Onnan Lengyelországon keresztül, a hegyeken át vittek magukkal az oroszok. Hó volt mindenütt. Alig tudtunk menni, egy sorba menegettünk, mint a libák. Tíz kilométert gyalogoltunk Szalogig, ahol bevagoníroztak.”

„Nagyon sokat éheztünk”

„Egy hétig vittek a vagonokba zárva, a vécé is bent volt, mindenki egy sarokba egy lyukon keresztül végezte el a dolgát. Nagyon sokat éheztünk. Elkerültem Kujvisekbe, ahol egy ismerős zászlós három nehéz esztendő után kivett engem a munkások közül, hogy legyek állategészségügyis. Én erősen szerettem az állatokat. Egy hónapig egy orosz örökké velem jött egy kétkerekű kordával, de utána soha sem jött többet velem, hanem én mentem ki a lágerből egyedül a tizennyolc kilométerre levő faluba. Mindent én intéztem, ha borjúellés volt vagy oltani kellett az állatokat. Habár jobb dolgom volt, mint a bajtársaimnak nem telt jól, mert rab voltam. Azelőtt pedig olyan rossz helyen dolgoztam, hogy azt senkinek sem kívánom. A Volga folyón tutajok voltak, ott kellett dolgozni. Negyven fokos hideg is volt. Sokan meghaltak közülünk.

[reklám]

Összesen négy évig voltam fogságban, amiből egy év telt a legrosszabbul, nehéz életem volt, majd három évig könnyebben telt a fogság. Egyszer felsorakoztattak, és mondták, hogy a magyarok mennek haza. Egyik bajtársamnak seb volt a hona alatt, s ezért nem engedték haza, azt feltételezték, hogy SS-es volt. Máramarosszigetig hoztak vagonokban, annyi különbséggel, hogy most már nem volt ránk zárva a vagon ajtója. Ott adták ki a menetleveleket, és engedtek haza. A fogság ideje alatt az itthoniak tudták, hogy hol vagyok, mert levelezőlapot szabad volt küldeni, de azt nem tudtam, hogy közben édesapám meghalt, csak amikor hazaérkeztem. Nem írták meg nekem, sokáig nem is értettem, hogy a feladónál miért írta, hogy özvegy Tódor Józsefné. Nem nagyon jól, de megtanultam oroszul. A kőbányában volt a legnehezebb a foglyok élete, annyit odaütött a kő, sokan meghaltak. Nehéz életünk volt…”