Mindennapok Zakariás Antóniával

Délelőttönként betegeken segít, majd amire hazaér, jönnek is a gyermekek hozzá, akiknek a tanulásban segít, ebéddel fogadja őket, játszik velük. Zakariás Antóniának, a Szent Rita Egyesület elnökének jelenléte mindenképp hiánypótlónak nevezhető Szentkatolnán, szeretné ennél is jobban összefogni a közösséget. Mindennapi teendőkről, karácsonyi készülődésről, tervekről beszélgettünk.

– Hogyan került Szentkatolnára?

– Kézdivásárhelyen nőttem fel, a Bod Péter Tanítóképzőben érettségiztem, majd Marosvásárhelyen, a Sapientián folytattam a tanulmányaimat szociálpedagógia szakon. Nagyszüleim itt éltek, Szentkatolnán. Zakariás Ernő tanító bácsit mindenki ismerte a faluban, hiszen értéket teremtett annak idején itt, sokat segített az embereken. Szerettem volna ezt a hagyományt továbbvinni. Egyetemi gyakorlataim alatt nagyon sok szociális intézménybe látogattam el, ahol megismertem a nyomort, a kilátástalanságot. Szerettem volna az ebben elő embereken segíteni. Azért is választottam az egyesületem védőszentjeként Szent Ritát, mert ő a legkilátástalanabb helyzetek védőszentje. Két éve kerültem Szentkatolnára, és azt hiszem, a sors hozott haza a gyökereimhez. Úgy érzem, itthon van az a hely, ahol önmagamra tudtam találni, megnyugodtam. Úgy érzem, nagyszüleimtől olyan erőt kaptam, amivel bármit meg tudok itt mozgatni. Van ennek a helynek egy érdekes rezgése, vonzza az embereket. Édesapám hirtelen halálesete után jöttem végleg ide, azt hiszem, ez is közrejátszott. A tragikumot pozitív dologgá akartam változtatni, és valahol ez is az életcélom.

– Hogyan fogadták itt?

– A fogadtatásom egy kicsit fe­le­más volt. Nem teljesen jött össze a célom, hiszen én elsősorban nem a családi házban szerettem volna folytatni a tevékenységeimet, de úgy alakultak a dolgok, hogy végül is itt kellett megoldanom. Emlékszem, amikor úgymond elindultam ezen a pályán, kifüggesztettem a kapura az órarendemet, amit letéptek. Akkor kicsit megtorpantam, hogy vajon mit is keresek én itt, ha nem kellek. Aztán jött egy nő az utcából, hogy kéne segítsek a gyermekének tanulni. Így kezdődött, majd szájról szájra terjedt a hír, hogy lehet hozzám jönni ilyen téren segítséget kérni, nem kellett hirdetnem. Én a gyermekekkel való foglalkozáson kívül asszisztens is vagyok. Sok időt töltöttem régebb beteg gyermekek között, azért döntöttem el, hogy asszisztens leszek, mert szerettem volna rajtuk segíteni. Amikor kiköltöztem Szentkatolnára, éppen akkor ment el a háziorvos, így lett igény rám. Látták az autómon a keresztet, tudták az emberek, hogy hozzám fordulhatnak. Legelőször egy nőnek kellett segítenem, akinek a világjárvány kezdetén kiment a bokája, miközben karanténban volt. Bementem, próbáltam ellátni, de nem volt elég kötszerem. Közben a kapuban rengeteg ember gyűlt össze, akik kintről dobálták be nekem az ollót, kötszereket, segítettek, amivel tudtak. Akkor éreztem én meg igazán a falu erejét, az emberek meg akkor ismertek meg, akkor terjedt el a hír, hogy tudok segíteni a betegeken is.

– Miből áll egy napja?

– A mindennapjaim zsúfoltak. Reggel befűtök, ellátom a mentett kutyáimat, állataimat, majd a betegekkel foglalkozom. Vércukrot, vérnyomást mérek, kinek miben kell segíteni. Leginkább hozzám jönnek az emberek, így megfelelőbb számomra, hiszen, ha én szállok ki, jobban eltelik az idő, délután pedig már jönnek is hozzám a gyermekek. Mikor megérkeznek, eszünk valamit, palacsintát sütünk, vagy más finomságokkal lepem meg őket. Majd tanulunk. Az online oktatás miatt, az iskolából való kimaradás miatt nagyon lemaradtak a leckékkel, úgyhogy az elsődleges cél a felzárkóztatás, a házi feladatok megoldása. 13 gyermek jár hozzám általában. Van, hogy kevesebben, van, hogy többen, de ők, akik a legtöbbet jönnek. Jó kedvvel jönnek, nem csupán azért, mert a szülők küldik őket. Ebéd és tanulás után szoktunk játszani, imádják a kreatív játékokat. A kellemest a hasznossal párosítjuk. Ősszel almát szedtünk, szüreteltünk. Fogékonyak a természetközeli nevelésre, nekem pedig ez a célom. A hagyományokra akarom őket nevelni, megmutatni olyan tevékenységeket – például bordás laska készítése –, amelyek feledésbe merültek. Minden napunk más-más, nem vagyok merev, igyekszem követni az igényeiket, figyelek rá, hogy mit szeretnek inkább csinálni nálam.

– Hogyan készülnek a karácsonyra?

– Szeretném megteremteni a gyermekeknek a hagyományos karácsonyi hangulatot. Főzőiskolát tervezek, amelynek kapcsán kalácsot, mézeskalácsot sütünk majd együtt. Szeretik az ilyen tevékenységeket.

Szeretném, ha lenne egy élő karácsonyfánk, amely alatt személyre szabott ajándékok gyülekeznének, hiszen megírták a levelet az angyalnak a gyerekek. Jó lenne, ha el tudnánk menni Kézdire, megnézni a karácsonyfát, a központot. Ki akarom kicsit mozdítani néha innen. Egyik álmom egy villanybojler beszerelése is, amelynek köszönhetően megfürdethetném őket. Szeretnék egy habos kádat, amiben pancsolhatnak, és amiben bármikor folyik a meleg víz. Mondtam nekik azt is, hogy nem muszáj hazamenjenek, itt is alhatnak karácsonykor. De egyébként én szeretnék véghez vinni egy cipősdobozos akciót is, szeretnék tartós élelmiszereket gyűjteni.

– Milyen hosszú távú céljai vannak még?

– Szeretnék a nagyobb ünnepekhez kapcsolódóan programokat szervezni, olyasmiket, amilyen a Katalin-napi ebédosztás volt. Azt hiszem, akkor elkezdődött valami, jól fogadták a kezdeményezést az emberek. Pörgést szeretnék, egy közösségi házat, ahová bármikor bárki bejöhet, és jól érzi magát. Összetartó erő akarok lenni. Hogy mennyire tudom majd bevonni a faluközösséget, a jövő titka. Szeretnék nyáron tábort szervezni a kicsiknek, ez már régebb tervben van, de az aktuális helyzet eddig nem engedte meg. Nem tartom feladatomnak azt, hogy újraalkossam másképp a meglévő programokat. Megvagyunk a mi kis világunkban a gyermekekkel, ezt szeretném bővíteni egy kicsit. De nem vagyok nagyravágyó, az már nagy dolog, ha ezt a kis világot kézben tudom tartani.

– Mi az, amit önmagáért tesz?

– Engem feltölt, ha a mentett kutyáimmal tölthetem az időt. Szeretek kirándulni, a természetbe járni. Ott töltődöm fel. Megteszem magamért, amit úgy érzem, meg kell, de azt hiszem, ez nem elég. Régen teniszeztem, ami kimaradt, jó lenne folytatni, tornászni. Annyira a munkámnak éltem az elmúlt időben, hogy elfeledkeztem önmagamról. Nem is igazán jut időm ennél többre. De az, amit teszek, mind szívből jön. Nem azért, mert magamat szeretném megvalósítani. Azt hiszem, ez egy isteni indíttatás. Tudom, nagyjából merre van az irány, azt viszont nem, hogy közben mi fog történni.

– Mit üzen az olvasóknak?

– Azt, hogy Szent Rita hite a válságos körülmények között is legyen a vezérelvünk, mert nincs akkora mélység, amiből Jézusba kapaszkodva ne tudnánk kilábalni.