Régi fotók tanúsága

Borcsa János alábbi összeállítása érdekes kultúrtörténeti adalék Kézdiszentlélek közelmúltjához, ám remélhetőleg a megye más településein élő olvasóink számára is hasznos olvasmányként, netán inspirációként szolgál. A régi fotók felújítását Borcsa Attilának köszöni a szerző.

Nem sokkal az első világháború befejezése után, már 1919-ben, az összeomlás idején Kézdiszentléleken felekezeti iskola nyílott, s 1923-ban a falu Porond nevű részén elkészült az új iskola és művelődési otthon épülete is. Mindez Oláh Dániel plébános szolgálata idején (1910–1930) történt, aki felismerte a felekezeti oktatás szerepét a kisebbségi helyzetbe került székely–magyarság körében. A falu következő lelki vezetője Pál Domokos plébános volt, aki 1930 és 1944 között szolgált, s vele majdnem egy időben (1932–1940) állt a közművelődési élet élén Szakács Antal kántortanító.
Mondhatni irányt adó értelmiségi volt a Perkő alji település székelysége körében. 1933-ban megalakította a kézdiszentléleki római katolikus népszövetségi dalkört és szavalókórust, amellyel Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen is fellépett (1934-től). A gyermekkar, vegyeskar és a férfikar jól szerepelt a Brassóban tartott dél-erdélyi kórusvetélkedőn (1937), olyannyira kitűntek, hogy meghívást kaptak az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Kongresszus rendezvényein való fellépésre, sőt kihallgatáson fogadta a dalkör tagjait a pápai nuncius. Ugyanezen év nyarán vettek részt a Kolozsvárt szervezett Romániai Magyar Dalosszövetség versenyén, ahol ezüst fokozattal jutalmazták a férfikart.
Szakács Antal ugyanakkor folytatta és pezsgésbe hozta Kézdiszentlélek hagyománnyal rendelkező amatőr színjátszó mozgalmát, évente mutattak be színműveket, amelyek három-négy, de jobb esetben tíz előadást is megértek. Az 1938. szeptember 24–25-én bemutatott Jézusfaragó emberrel aztán teljes lett a színjátszók sikere.
Tulajdonképpen maga a vállalkozás, tudniillik a Nyirő-darab szabadtéri előadásának gondolata volt rendkívüli. Földi István a Székely Újságban első oldalas cikket közölt az előkészületekről. „A szabadtéri előadás iránt közel és távol környéken nagy volt az érdeklődés, s bár még csak plakátokat se lehetett csinálni, mégis összegyűlt vagy kétezer néző, akik szinte megrökönyödve nézték azt a munkát, melyet ez a gárda végzett – írta. – A Perkő sziklás, erdős oldala valóságos tündérkert volt ezen az estén. A színtérhez kényelmes, villanyvilágítással ellátott út vezet, a Tarnóczy vár alatt, nagy sziklák és merész lejtők helyett egy kb. 40 méter széles, 50 méter hosszú, szépen elrendezett nézőtér várja a vendégeket, akiknek legnagyobb része most lát először szabadtéri színpadot, s így érthető csodálkozással néz körül. Van mit csodálni. Több mint 1200 köbméter földet, követ bányásztak ki a Sânzieni-ek (tilos volt a magyar helységnevek használata a háború előtti diktatúra idején is!) erről a helyről, s 800 munkanap verejtéke kellett ahhoz, hogy most villany és reflektorfényben varázslatosan szépnek lássuk ezt a vidéket.” (1938. október 2.)
Magáról az előadásról több tudósítás jelent meg a korabeli sajtóban (Magyarország, Magyar Lapok, Székely Újság, Székely Nép stb.).
Szakács Antal ugyanezzel az előadással búcsúzott Kézdiszentlélektől 1940. szeptember 22-én. Az újabb történelmi fordulat nyomán az Erdély-szerte ismertté vált pedagógus Háromszék vármegye tanügyi és népnevelői előadója lett 1940–44 között, s ilyen minőségben is visszatért néha választott falujába. 1941. június 14-én például az ő részvételével avatták fel a Porondon, a felekezeti iskola előtti téren a Hősök emlékművét. Ez az emlékmű 1999 óta a templom előtti téren, az 1879–80-ban, Bálint Károly plébános szolgálata idején épült, s 1942-ben leégett állami iskola helyén áll.
Borcsa János