Ha sokat kapunk, vissza is kell adni

Ambrus Attilával, az Antal Nimród rendezte A Viszkis című film sepsiszentgyörgyi bemutatója után, a Székely Mikó Kollégium konferenciatermében megtartott közönségtalálkozót követően beszélgettünk.

– Úgy tűnik, a szívébe zárta tehát Szentgyörgyöt, hiszen többször is járt már itt.
– Valóban közel áll a szívemhez ez a város. Erdélyben csak két helyen árultam, Gyergyóban és itt. Szentgyörgyre szívesen jövök a vásárba, mert itt nem alkudoznak, és a helypénz is sokkal barátságosabb, mint Magyarországon. Jó érzés, hogy nem néznek hülyének, értékelik a kézműves munkát, ahogy azt egyre kevesebb helyen teszik. Kétségkívül olcsóbban adom a portékámat, mint Magyarországon, mindamellett hogy 1600 kilométert kell levezetnem. Hívtak Csíksomlyóra is árulni, de senki nem lehet próféta a saját hazájában. A filmem sem vetítik Csíkszeredában, holott felvetődött, hogy ott legyen az erdélyi bemutató. Végül nem lett semmi a dologból, mert megtudtam, hogy ugyanaz a társaság szervezné a vetítést, amelyik a Kincsem filmnek is, és nem állítom, hogy Ráduly Róbert a hibás, de az a fajta városvezetés, amely most uralkodik, annak a produkciónak a kapcsán megrövidítette a forgalmazót, letagadtak pótszékeket, komoly elszámolási vita kerekedett.

– Hogy látja, milyen a film fogadtatása?
– A bukaresti premier után a 283 sajtós megtapsolta a filmet. Igaz, kérdeztek az autonómiáról is, és tettek fel olyan kérdéseket, amelyeket ha megválaszoltam volna, letartóztatnak. Van egy másik hasonló friss élményem is: a Szent Anna-tó felé menet a tetőn elakadtam a hóban, mert letértem az útról fényképezni. Egy bukaresti román húzott ki, aki jelezte, valahonnan ismerős vagyok. Mondom, két napja voltam Bukarestben. Frățioare! – kiáltott fel, és megölelt, mert felismert. Adtam neki egy rekesz Csíki Sört, kérte, írjam alá. Nem tettem meg, mivel nem én gyártottam. Székelyke­reszt­úrra pedig eljött egy galaci román ember, aki hozott nekem egy székely zászlót.

– Megfordult-e valaha a fejében, hogy visszaköltözzön a Székelyföldre?
– Igen, megkértem a feleségem, ha meghalok, a hamvaimat szórja szét a csíksomlyói tetőről.

– Annál korábban nem?
– Ha sok pénzem lesz, akkor biztos lesz itt egy tanyám, de én Budapesten építettem föl az egzisztenciámat, ott rendeztem be a műhelyemet, ami egyáltalán nem volt könnyű. 37 ezer forinttal engedtek ki a börtönből, de 28 banánosdoboz kerámiát is kihoztam magammal, mert tudtam, hogy nekem ebből kell megélnem. Ennyi volt a tőkém, és a barátaim.

– Beszéljünk egy kicsit a filmről. Mondja, mitől lett A Viszkis a második legnagyobb költségvetésű magyar film? Összetörtek pár kocsit, ennyi lenne?
– Másfél milliárd forint a költségvetése. Volt például olyan epizód is a forgatáson, a Verseny utcában, ahol az üldözéses jeleneteket vették fel, hogy a kamera bemegy az elöl levő autóba, és ott történt, hogy 2 másodperccel hamarabb ment bele, mint ahogy az első kocsi ablaka szétrobbant volna. A kamera optikája tönkrement, ez az egy mozzanat 5 millió forintba került. Az átlagos forgatási időnek a kétszerese (70 nap) is sok pénzt emésztett fel. A lényeg viszont, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi ember még egy filmet sem nézett meg, még a Kincsemet sem. Azt gondolom, hogy nem állok rosszul, holott sok rossz megjegyzést is kapok, például azt kérdezik, döglött lóra miért kellett ennyi pénzt költeni (nevet)? Azt szokták mondani, Magyarországon a magyar filmeket a rokonok nézik meg, tiszteletből. Nekem nincs 305 ezer rokonom. Büszke vagyok rá, hogy ennyi embert érdekelt, és Erdélyben is vetítik.

– Nagyon nyomasztó volt a filmben a Ceaușescu-korabeli javítóintézet, valóban ilyen auschwitzi gettó jellegű volt?
– Valóban, s a legdurvább dolgok még nem is kerültek a filmbe. Ott nekünk csak alakzatban és szocialista indulókat énekelve volt szabad mozogni az udvaron. 16 évesen akkor láttam először gőzölgő hullát, ami mellénk loccsant le a harmadikról. Ha mindent megmutattunk volna, 18-as karika lett volna a filmen.

– A múltkori beszélgetésünkkor mutatta frissen szerzett újságírói igazolványát. Gyakorolja ezt a szakmát?
– Azért nem, mert nagyon sok egyéb munkám van, meghívtak a rendőrképző szakközépiskolába bűnmegelőzésről előadást tartani, drogos fiataloknak is beszélek a változásról, megyek Devecserbe, viszek kerámiát, könyveket, amelyet majd elárvereznek, a bevétel pedig a Pető Intézethez tartozó mozgássérülteket fejlesztő központé lesz. Hiszem, hogy néha vissza is kell adni, ha sokat kapunk az élettől, nemcsak elvenni. Most ki fog jönni egy új köny­vünk is az áprilisi könyvhétre, de azt sem én írtam, hanem egy jó újságíró, aki Pataky Attiláról és Zacher Gáborról is könyvet írt. Ebben az Ázsia Expressz valóságshow kulisszatitkairól lesz szó, arról, ami kimaradt a tévéből: hogy ki hogyan csalt, hogyan verte át a másikat, mert ha nem csalsz, véged van. A pesti vezetők nagyon nem akarták, hogy két bűnöző nyerjen, ugyanis Berki Krisztián volt a csapattársam, az utolsó napokban eldugták előlünk a célszemélyt, akit meg kellett keresnünk. Mégis megnyertük. (A nyeremény rá eső részét Ambrus felajánlotta Böjte Csaba gyermekotthonainak).

– Az emberek tisztelik, mert meg tudott újulni…
– Nagyon fontos, hogy kapjunk visszajelzést. Engem a börtön megmentett, ha nem kapnak el, ma már nem élek. Neki köszönhetem, hogy egy kicsit jobb emberré váltam, de ez nem hirtelen felindulásból elkövetett változás. Ez egy nagyon hosszú, aprólékos, sokéves öntisztulási folyamat, mely most is tart. Hogy miben változtam? Például korábban én, a rabló, senkit nem vettem fel az autómba – stopposokat –, mert attól féltem, kirabolnak. Ma bárkit felveszek, ha szaros a csizmája, az se zavar. Ázsiában mi is alázatot tanultunk, mert 5000 kilométert utaztunk kiszolgáltatva, szélsőséges körülmények között, rabszállítóba és kukásautóba is beültünk. Még Berki is, miközben Magyarországon nem hajlandó a Bentley-n vagy Land Roveren kívül másba beszállni, mert az ciki. Láttam kutyába lemenni, és sírva könyörögni két kifliért, őt, aki soha nem fizetett semmiért, mert neki fizettek, hogy reklámozzon mindenfélét. Ő egyébként civilben nagyon jó ember, jó humorral és öniróniával, érzései is vannak, imádja a kislányát, de mikor meglátja a kamerát, meghülyül, mindenkit átver, cirkuszol.

– Sokat elvett öntől az élet…
– De sokat kaptam is.

– Egyensúlyba került az élete valamennyire?
– Talán igen. A virág túlélt nálunk, most van két kutyám, ha ezek is túlélik, jöhet a gyerek.

– Mikor?
– Hamarosan.

– Ha fia lesz, hogyan adja majd elő neki az előéletét?
– Ha majd arra az értelmi szintre kerül, hogy megérti, nem fogok hazudni neki. El fogom neki mondani, hogy amit én csináltam, az mekkora hülyeség volt. Ha utánozná, segítenék neki talpra állni, de megmagyaráznám, semmit nem lehet büntetlenül csinálni, mert a sors mindig elrendezi a dolgokat. Ha engem átver, akkor majd őt is megbünteti a sors. Én hiszek ebben.

– Igénybe vette valaha pszichológus segítségét?
– Nincs szükségem rá, inkább sportolok, teniszezek. Hokizni már nem tudok, mert volt egy csípőműtétem, titán van beültetve a csípőmben, teniszezni sem lenne szabad, de hát ezt sem csinálom félig, mint ahogy semmi mást sem.

– Megbékélt tehát a múltjával?
– Igen, ezen felül kell emelkedni. Én már a macskától is bocsánatot kértem. Soha nem üzentem senkinek, hogy ha jól raboltok bankot, utána milyen jól meg lehet élni a jófejségből, előadásokból. A szülői minta, a következetes nevelés fontosságáról szoktam beszélni, és a változás fontosságáról.